Levéltári Közlemények, 37. (1966)

Levéltári Közlemények, 37. (1966) 1. - KRÓNIKA - Szedő Antal: A washingtoni rendkívüli Nemzetközi Levéltáros Kongresszus / 169–173. o.

17.0 Krónika ellen Csehszlovákia írásban tiltakozott, Étienne Sabbe, a Nemzetközi Levéltári Tanács elnöke pedig a szovjet delegációval folytatott tárgyalás után május 9-én, a megnyitó ülésen mondott beszédében sajnálkozását fejezte ki az NDK küldötteinek távolléte miatt. — Ö — mint mondotta — meggyőződött arról, hogy a kongresszus amerikai rendezősége, az amerikai kollégák mindent elkövettek az amerikai vízum megszerzése ügyében, de bár a levéltárosok közreműködnek a múlt feltárásában és ezáltal megkönnyítik a jövő építését, a jelenben nem sokat tudnak elérni. Különben Belov elvtárs, a szovjet delegáció vezetője május 11-én, amikor ő volt a főreferens, vitamegnyitó előadásában ugyancsak sajnálkozását fejezte ki, hogy az NDK levéltárosainak delegációja nem lehet jelen a tanácskozásokon. A kongresszus fő témája „A levéltárak a tudományos kutatás szolgálatában", vagyis a levéltárakban való kutatás megkönnyítésének kérdése volt. A tulajdonképpeni munka május 10-én 9 óra 30 perckor kezdődött. Ezen a napon a levéltári kutatást gátló rendszabályok feloldásáról volt szó. Elnök Wayne G. Grover (USA), főelőadó Kaye Lamb (Kanada), előadó H. Hardenberg (Hollandia) volt. A referátumok és a vita lényege az alábbiakban foglalható össze: A levéltári anyag kutatásának engedélyezését mindig bizonyos idő elteltéhez szokták kötni. Ez az idő általában 50 év szokott lenni, de az egyes országokban vannak ettől eltérések. A legkorábbi határidő 1945 (ez van Magyarországon is). Az Egyesült Államokban általában már 12 év után hozzáférhetők az iratok, egyesek csak 20 év után. A kutatás engedélyezésénél másik akadály a magánérdekre és a személyes élet jogára való hivatkozás. Általában az a vélemény, hogy ha a vezetők tudják, hogy hivatalos leveleiket pár éven belül bárki elolvashatja, majd eszerint fogják megfogalmazni azokat. (Magyarországon egyes személyi és családi levéltárak esetén lehetségesek az egykori tulajdonosok intenciói szerinti korlátozások.) Az előadás és a vita eredményeképpen általában a 25 év körüli kutatási időhatár fenntartása látszott megbízhatónak, — persze kivételes jelentőségű vagy tartalmú iratoknál a szükséghez képest hosszabb időt is meg lehet állapítani. Általában az a vélemény alakult ki, hogy a kutatás engedélyezésénél a jól felkészült és megbízható kutató érdekek és a levéltári anyag biztonsagát egyaránt tekintetbe kell venni. Ha megtettünk minden szükséges intézkedést az anyag biztonsága érdekében, akkor mindent el kell követni a kutató igényeinek kielégítésére is. Alapvető kérdés mindenesetre, hogy a kutatás jog-e vagy kedvezmény. Valamikor kedvezménynek számított, ma, demokratikus államokban, egyre inkább az állampolgárok jogává válik. Ami az anyag kikölcsönzését illeti, ennek az anyag rossz állapota is akadálya lehet: ilyenkor fotókópiát vagy mikrofilmet kell a kutató rendelkezésére bocsátani. A kongresszuson mindenesetre nyilvánvaló lett, hogy a levéltári anyag szállítása, és vidékre vagy külföldre való kölcsönzése is világszerte még mindig divatban van. Időnként egyes országok levéltári anyagot cserélnek is. Különös jelentőségű kérdésként merült fel a levéltári anyaghoz fűződő szerzői jogok kérdése is: ha valaki dokumentumokat gyűjt össze közlés végett, vajon egyidejűleg más is használhatja-e ugyanezt az anyagot? Az így összegyűjtött anyag jelenleg egy ideig kétségtelenül mindenütt védett. De kérdés: miért volna tilos két tudós számára egyidejűleg ugyanarra a témára kutatni? Külön problémakörként jelentkezett a magánlevéltárak kutathatósága. A magánlevéltárak köztudottan sokszor rendkívül gazdag anyagot rejtenek. Ám sokszor nehéz tudomást szerezni a magánlevéltárak anyagáról. Angliában a Historícal Manuscripts Comission kiadja legfontosabb megánlevéltárak analitikus leltárait, és teljességre törekvő jegyzéket is készít a magánlevéltárakról. Ilyen nyilvántartás készül Hollandiában is. Ám sokszor hiába minden nyilvántartás vagy leltár: a magánlevéltár tulajdonosa nehezen ad engedélyt a kutatásra. Vannak országok, • melyek kötelezik a magánlevéltárakat a kutatás engedélyezésére. De a legfőbb módszer eddig mégis a tulajdonos rábeszélése volt a kutatás engedélyezésére. A kongresszus második munkanapján, május 11-én került sor a levéltári kiadványokkal kapcsolatos kérdések tárgyalására. Elnök Franjo Biljan (Jugoszlávia) volt, főreferens G. H. Belov (Szovjetunió), referens Oliver W. Holmes. Itt a referátumok és viták során szó csupán a dokumentumkiadványokról volt, a kinyomtatott levéltári segédletekről nem. A dokumentumkiadványokat illetően két felfogás áll egymással szemben: az egyik szerint a levéltáros csak segíti a történész társulatokat, egyetemeket ilyen kiadványok készítésénél, de egyébként ilyen kiadványok készítése nem levéltári feladat (pl. így vélekednek az olaszok és a franciák). A szocialista országokban, de sok tőkés országban is, nem ez a