Levéltári Közlemények, 36. (1965)

Levéltári Közlemények, 36. (1965) 1. - Rácz Béla: A Nehézipari Központ (NIK) szervezetének története, 1946–1948 / 57–137. o.

A Nehézipari Központ (NIK) szervezetének története 1946-1948 59 kezelésbe vétellel szemben, melynek kimondásáért a harc az MKP vezette forradalmi erők és a tőkések között kilenc hónapig tartott.

7 A harc időszakában az érintett vállalatok tőkései tudatosan is elősegítették a gyáraik deficitjének a növekedését.V

a Arra számítottak, hogy a jelentős deficit elveszi a forradalmi erők kedvét az állami kezelésbevételtől. Rosszul számítottak: a vállalatok deficitje ui. nem az állami kezelésbevétel elodázását segítette, hanem annak mielőbbi megvalósítását. Pedig a végül állami kezelésbe vett négy nehézipari nagyvállalat adóssága 1946. november 30-án összesen már 143,6 millió forintot tett ki. Ez az adósságok fajai szerint a következőképpen oszlott meg: adó és illeték állami hitel anyag és egyéb Négy vállalat 25,4 55,3 62,9 millió forint > A négy vállalat együttvéve 1946 novemberében összesen 86,1 millió Ft értéket termelt, az 1938-as e havi átlagnak csak 78°/o-át. E 86,1 milliós termelési érték viszont a vállalatoknak 114 millió forintjába került. Csak a novemberi ráfizetés tehát 27,9 millió Ft volt.

8 2. A vállalatok katasztrofális pénzügyi helyzetét maguk a tőkések is elismerték. A Rima pénzügyi helyzetéről 1946 novemberében az rt. vezérigazgatója és helyettese az iparügyi miniszternek a következőket írta: „Vállalatunknál a pénzügyi helyzet a legutóbbi hetekben oly katasztrofális alakulatot vett, hogy az üzemvitelnek pénzügyi okokból való teljes megbénulásával a legközelebbi időn belül számolni kell."

9 De a másik három vállalat pénzügyi helyzete is hasonló képet mutatott. A tőkések tudták, hogy az állam nem engedheti meg a vállalataik „teljes megbénulását", a csőd bekövetkezését, mert azok — mint az előbb láttuk — az ország gazdaságának egyik fő bázisát jelentették. Tőlük függött az ország nemzetközi kötelezettségének teljesítése, külkereskedelmének részbeni beindulása. A közel félszázezer vasipari munkás létének védelme is a csőd elhárítását követelte. Tehát az államnak a termelés folyamatosságának biztosításához szükséges változó tőkét továbbra is az államkaszszából kellett folyósítania, ami akkor már havi 30—40 millió Ft-ot jelentett: akkora Összeget, melynek kiesése már komolyan veszélyeztette a stabilizációt. A vállalatok nagyarányú deficitjének keletkezésében számos tényező játszott szerepet. Elsőnek kell említeni a gyárak épületei és berendezéseinek háborús kárait, veszteségeit, amelyek érezhetően befolyásolták e vállalatok rentabilitását. A fokozott háborús termelés időszakában a gyárakban egyáltalán nem, vagy csak igen kis mértékben foglalkozhattak a géppark karbantartásá7 1946 márciusától decemberig. A harc lefolyásáról bővebben lásd Kirschner Béla— Rácz Béla: Harc a Weiss Manfréd Művek, a Ganz és a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű vállalatainak állami kezelésbevételéért. Párttörténeti Közlemények 1962. 4. sz. 31—67. old. 7

/

a Az államtól kapott hitelek egy részét nem a termelésbe fektették be, hanem a feketekereskedelembe, vagy uzsorakamatra adták ki, vagy egyéb érdekeltségeikbe igyekeztek átmenteni. Nem riadtak vissza a szabotázs cselekményektől sem, mint pl. a Ganz Központi igazgatósága. A Hitelbank feljegyzésében olvashatjuk: „. .. igen tetemes mennyiségű nyersanyag és munkabér elvész, holott aránylag csekély további befektetéssel komoly bevételhez juttathatnánk a Ganzot." (OL, MÁH Ip. 0—24. cs.) A tőkések magatartását bővebben lásd Kirschner—Rácz i. m. 45—49. old. 8 OL, Gazdasági Főtanács iratai (a továbbiakban: GF) 1517/1947. adatai alapján. 9 OL, Iparügyi Minisztérium iratai (a továbbiakban: Ip. M.) sz. n.