Levéltári Közlemények, 36. (1965)

Levéltári Közlemények, 36. (1965) 2. - IRODALOM - Vörös Károly: Sashegyi Oszkár: Az abszolutizmuskori levéltár. (A Magyar Országos Levéltár kiadványai I. Levéltári leltárak 4.) Budapest, 1965. / 296–299. o.

298 Irodalom is lehetővé tevő érzékeltetése e fejezet különös értéke.) Az igazgatás ilyen részletes bemutatásával a leltár amellett, hogy az anyag ismertetésének levéltári szempontból is legmegfelelőbb módszerét választotta, nagy jelentőségű a történettudomány szempontjából is: a kettő szükségszerű összefüggését persze nem nehéz felismerni. A tárgy alapvető és következetesen történeti szemlélete szükségképpen kellett, hogy elvezesse a szerzőt a legteljesebb levéltári összefüggések felismeréséhez, és fordítva: az anyag biztos és mély ismerete szükségképpen a történeti szemlélet felé irányította a leltározót. Ezek után azonban csak annál inkább sajnálhatjuk, hogy szerző a leltár már említett, az egész korszak igazgatástörténetét bemutató bevezetésében nem lépte túl a tárgyalásnak a leltár igényei által megszabott korlátait, s ha csak vázlatosan is, de nem bocsátkozott bele a tárgy olyan vonatkozásainak ismertetésébe, melyek, ha a levéltári anyag megértéséhez talán már nem közvetlenül szükségesek is, de a magyarországi abszolutizmus államapparátusának történeti értékelése szempontjából nem kis jelentőségűek, s mely kérdések megválaszolására kétségtelenül szerző lett volna nemcsak a legilletékesebb, de a legalkalmasabb is. E vonatkozások közül elsőnek annak bemutatását hiányoljuk, hogy egyrészt a Habsburg-monarchia centralizált abszolutista átszervezésére vonatkozó kísérlet hogyan illeszkedett bele a kor európai államfejlődésébe: vagyis korszerűtlenségében is még mennyire volt korszerű, —rmásrészt e szervezés mennyiben volt nóvum a Monarchia többi, a március előtti magyar viszonyokhoz képest már akkor is sokkal szorosabban, abszolutisztikus módszerekkel kormányzott tartományai számára: vagyis az új szervezés rájuk nézve is államéletüknek akkora cezúráját, zökkenőjét jelentette-e, mint Magyarország számára? A kérdést azért érezzük jelentősnek, mert ennek nyomán felvetődhet a probléma, hogy a Habsburg-monarchia ilyen átszervezése átmenetileg nem volt-e szükségszerűbb, mint eddig hittük, s tulajdonképpen nem jelenti-e a polgári átalakulás egy sajátos kelet-középeurópai típusának többé-kevésbé szükségszerű, s az eddiginél pozitívabban értékelendő politikai felépítményét? Ehhez közvetlenül csatlakozik azonban második kérdésünk: végül is mi volt tehát az oka a rendszer bukásának: annak, hogy minden pozitívuma és szükségszerűsége ellenére is a társadalom valóban legszélesebb rétegeinek olyan osztatlan ellenszenve kísérte minden intézkedését, — annak ellenére, hogy az októberi diploma után alig egy évtizeddel a dualizmus magyar állama legnagyobbrészt ugyanezeket az intézményeket hívta új életre. Csak ennek a kérdésnek tisztázása segíthet hozzá ugyanis bennünket annak felismeréséhez, hogy a bukásban mennyi része volt sajátlagosan magának a szervezetnek (a szervezet rossz felépítésének vagy működésének), és mennyi — és milyen vonatkozásban — a szervezetet életrehívó és mozgató gazdasági, társadalmi és politikai tényezőknek. Olyan kérdések ezek, melyeknek megválaszolása — ha a szűkebb értelemben vett, a levéltári anyag megértését közvetlenül megalapozó szervezettörténet kereteit túllépve is — a kor igazgatásának történetéről a kötet nyomán kialakult képünket végül is feltétlenül kerekebbé, zártabbá tehette volna. Anélkül, hogy a rendkívül bonyolult kérdéskomplexus vitatásába bele kívánnánk bocsátkozni, mégis megjegyezzük, hogy az abszolutizmusnak e késői, már a polgári átalakulás korára eső csökevénye olyan felépítménynek tűnik, mely jellegzetesnek tekinthető egy, a kapitalizálódás bizonyos fokára széles és valóban polgári tömegek nélkül eljutott társadalomra, melyben a tőkés fejlődést még csak a társadalom aránylag szűk, bár vezető rétegei: kapitalizálódott nagyfeudálisok és közvetlenül az állam hitelműveleteiből meggazdagodott nagyburzsoák képviselik, s mely, miközben e szűk rétegek uralmát természetszerűleg lehetőségig stabilizálni akarja, azáltal, hogy ennek során szükségképpen mégiscsak elősegíti (a társadalomra ugyancsak jellemzően végig nem harcolt) polgári forradalom egyfajta tökéletlen befejezését, ennek során egyre szélesebb közép- és kispolgári rétegek megteremtésével sajátmaga sírásójává válik. A Monarchia és ezen belül Magyarország tőkés fejlődésének előrehaladott fokát véleményünk szerint mi sem mutatja jobban, mint az, hogy az abszolutizmus rendszere másfél évtizeden belül válik feleslegessé: védőszárnyai alatt ekkorra valóban megerősödnek azok a kis- és középpolgári tömegek, melyek már fokozott beleszólást követelnek maguknak az állam irányításába. És akik, ha ezt az irányítást persze nem is tudják megszerezni, de az erre irányuló, az abszolutizmus elleni törekvéseik jegyében a 60-as évek elejére már politikai bázisául szolgálhatnak annak a magyar uraíkodóosztálynak, mely majd a kiegyezés után az abszolutizmus által inaugurált polgári intézményeket saját kezébe véve, azokat a burzsoá állam jól használható fegyvereivé fogja fejleszteni — immár a negyedik rend elleni harcában. — A fejlődésnek ezt az irányát ismerve és ebből a szempontból nézve azután már nem kell meglepőnek találnunk az abszolutizmusnak sem bukását, sem az imént még gyűlöletes elnyomó apparátusának újraéledését a romjain felépülő magyar polgári állam-