Levéltári Közlemények, 35. (1964)

Levéltári Közlemények, 35. (1964) 1. - Csóka J. Lajos: Adalbert és Walfer pannonhalmi 1153., illetőleg 1157. évi oklevelének hitelessége / 57–65. o.

58 Csóka J. Lajos ahhoz, hogy „elsősorban a küszéni monostor 1157-iki alapítólevelének, Adalbert 1153(?)-ifci eredeti végrendeletének és átiratának s a mindkettőt 1230 körül átíró oklevélnek hitelességét erősen megtámadják".

5 Tárgyalásunk sorrendjében az oklevelek időbeli egymásutánját követjük, mert így könnyebben helyezkedhetünk bele abba a tényleges szellemi környezetbe, melyből azok származtak. De még mielőtt az egyes részletkérdések tárgyalásába fognánk, Závodszkynak egy elvi állásifoglalását kell szóvá tennünk. A tanulmánynak az a mondata, hogy a Walfer-féle „oklevél beosztása és egyes részei megfelelnek II. Géza kancelláriája praxisának, nem úgy azonban kifejezései",

6 — azt bizonyítja, hogy a szerző II. Géza kancelláiriájának praxisát vette alapul, s mint zsinórmértékhez, ahhoz mérte a két oklevél be•osztását, részeit és kifejezéseit s annak alapján mondott róluk ítéletet. Azóta azonban Szentpétery rámutatott arra, hogy ilyen szigorúan alkalmazható zsinórmérték még a szoros értelemben vett királyi oklevelek készítésénél sem alakult ki II. Géza, s még III. István korában sem — annál kevésbe azoknál j,a királyilag megerősített magánoklevtílek"-niél, melyeket a király tudtával, illetőleg hozzájárulásával magánszemélyek állíttattak ki magánszemélyek számára. Márpedig Adalbert és Walfer oklevelét éppen az utóbbiak közé kell sorolnunk. Azt írta ugyanis Szentpétery, hogy Kálmán, II. István és II. Béla korában is még „a szorosabb értelemben vett királyi oklevelekéit is" általában az oklevelet óhajtó fél írta vagy íratta meg. Ez az eljárás folytatódott II. Géza, sőt III. István uralkodása alatt is, amikor pedig Barnabás, illetőleg Becen királyi jegyző már rendszeresen közreműködött a királyi okleveleik kiadásánál. Ámde „Barnabás és Becen .szerepe nem (vagy nem mindig) az oklevelek írása, hanem azoknak a megfogalmazása vagy a feleik által benyújtott fogalmazványnak többé-kevésbé való átalakítása volt... A nótárius szerepe (II. Géza és III. István alatt) már a megfogalmazásban az oklevélnyerővel való közreműködéssé és — olykor — az oklevelek letisztázásává is bővült. De messze volt még az idő, amikor az oklevélnyerőnek az oklevelek előállításában való részvétele egészen megszűnt."

7 Ezeket a megállapításokat figyelembe véve fogjuk felülvizsgálni Závodszkynak azokat az érveit és nehézségeit, melyek alapján a jelzett okleveleket hamisaknak minősítette. I. Az Adalbert-féle oklevél legnagyobb hibáját a kormeghatározásban látta Závodszky: „Iussu gloriosissimi G[ese] regis Hungarie, Dalmacie, Cbroacie Hameque..." Szerinte nem származhatott ez az oklevél 1153 tájáról, mert „II. Géza idejében Ungaria a neve" Magyarországnak, nem pedig Hungária. De a király címei közt szereplő „Dalmacie, Croacie" sorrend is „II. Endre kancelláriájában szokásos" — II. Géza korában Horvátország megelőzte Dalmáciát.

8 Ügy hisszük ugyan, hogy ezek az érvek akkor sem volnának döntők az oklevél hitelessége tekintetében, ha azt Barnabás, II. Géza jegyzője fogalmazta és írta volna — de még kevésbé lehetnék perdöntők akkor, ha tudjuk, hogy az oklevélen nyonia sincs annak, hogy az a királyi kancelláriáiban valaha 5 Závodszky i. m. 105. 1, 6 I. m. 101. 1. 7 Szentpétery: Magyar Oklevéltan. 53, 56, 58, 60. 1. 8 Závodszky i. m. 104. 1.