Levéltári Közlemények, 35. (1964)

Levéltári Közlemények, 35. (1964) 1. - KRÓNIKA - Vörös Károly: Iványi Béla (1878–1964) / 141–142. o.

Krónika 141 IVÁNYI BÉLA 1878—1964 1964 januárjában 86 éves korában elhunyt Iványi Béla, a debreceni, majd a szegedi tudományegyetem egykori jogtörténész professzora. Évtizedek óta visszavonultan élt balatoni villájában, távol a tudományos közélettől. Személyesen egyre kevesebben ismertük, — de nevével és munkásságával mégis, ma is elkerülhetetlenül találkozik mindenki, aki a magyar középkor vagy a XVI—XVIi. század magyar történetének kutatásával foglalkozik. Halála nemcsak a magyar történettudománynak érzékeny vesztesége: személyével a magyar levéltártörténet egy nagy korszakának utolsó jellegzetes képviselője, kortársa is eltávozott az élők sorából. Iványi 1878. október 27-én született Nagykanizsán. Egyetemi tanulmányait a budapesti jogi karon végezte. Friss diplomájával a kezében 1903 nyarán az Országos Levéltárhoz kérte felvételét. Még Pauler fogadta, ő tette fel neki a kérdéseket történelemből és jogból és olvastatott vele okleveleket és aktákat. Mire azonban Iványi felvétele néhány hét múlva elintéződött, Pauler már nem élt. Az Országos Levéltárban, hova a fiatal Iványi belépett, ezekben az években vívta végső harcát a régi fajta, bürokratikus, a levéltárban elsősorban „régi irattár"-at látó és látni akaró szemlélet az új, Pauler által kezdeményezett történettudományos felfogással. A Paulert az igazgatóságban csakhamar követő Csánki szívós, néha kíméletlen energiája nagy lépéssel gyorsítja meg ezt a folyamatot. Az intézményen belül még tart a csendes harc: a fiatal Iványi természetszerűen a tudományos felfogás hirdetőihez csatlakozik. Már az első hónapoktól megfigyelhető kiváló képességeit: nagy munkabírását, fáradhatatlan kutatói érdeklődését, és egyre szélesedő, kiterjedő szakmai tájékozottságát, nagy anyagismeretét főnökei egyre sűrűbben veszik igénybe, nem utolsósorban az Országos Levéltár a törvényhatósági levéltárak feletti felügyeleti jogköréből adódó feladatokban, majd az intézményre a magyar történelem forrásainak feltárásában is váró, és az illetékesek és a társadalom által egyre inkább igényelt s egyre kiterjedtebb munkákban is. Az öreg Iványi még élete utolsó éveiben is nosztalgiával és szeretettel emlékezik vissza rájuk: A hónapokig tartó levéltár-rendezésre a gótikus bártfai városháza levéltárában, az elsüllyedt, még 48 előttről ittmaradt magyar világ istenhátamögötti megyeszékhelyek archívumaiban konzerválódott csodálatos figuráira, a gyanúsabb nemesi igazolások dokumentumainak helyszíni ellenőrzése végett tett hosszú vidéki utazásokra. És még inkább a pótolhatatlan pártfogókra és felejthetetlen barátokra: Csánki Dezső néha kíméletlen energiájára; a szelíd Tagányi Károly lázas érdeklődésére, mellyel a vidékről hazaérkező Iványit irodájába vonja, hogy együtt ellenőrizzék az újonnan előkerült okleveles adatokat; a bécsi pénzügyi levéltárban elnyűtt nyomdai munkaköpenyben járkáló Thallóczy Lajos utolérhetetlen emberi kedvességére és tapintatára; a „patikája" rekeszeiből minden kérdésre forrás adattal, támponttal szolgálni képes Baranyai Bélára. Még annak a történész-levéltáros nemzedéknek emberei ők, — és sorukhoz talán utolsónak Iványi csatlakozik, — akiknek az élet még közvetlen és nagy élménye az évszázadokon át elzárt, hozzáférhetetlen forrásoknak ezekben az évtizedekben szinte szédítő bőségű feltárulása volt, — akik remegő kezekkel bontogathattak évszázadok óta lepecsételt iratcsomagokat, főúri kastélyok és kolostorok levéltári szobáiban, néha még egészen a táblabíró világ légkörét idéző külsőségek között. Még Iványi is kutatott olyan grófi levéltárban, ahol a kutató a legelőkelőbb ajánlólevelek birtokában is csak a család messze földről oda utazott megbízottjainak (minden ág részéről egy-egynek) jelenlétében naponként „reverzális" ellenében kaphatott ki anyagot, amit másnap ugyanígy számoltattak vissza vele. A források, és a bennük rejlő, már a modern polgári kritika forrásszemléletével meglátott és megrostált adatok nyomán a múlt mindennél élettelibb, elevenebb feltárulása, — a kor történészeinek e nagy élménye, mely a történetkutató szemében oly magas rangot adott a levéltári anyagnak és oly irigyeltté tette az ezzel állandó kapcsolatban levő levéltáros hivatását, — csodálható-e, ha ennek az élménynek hatása alól Iványi Béla többé egész életére sem tudja kivonni magát? 1914-ben Ő is bevonul: szinte a frontról hívják vissza az akkor szerveződő debreceni egyetem katedrájára. Intézményes kapcsolata a levéltárakkal ettől kezdve megszakad, de az ifjúkor nagy és nagy egyéniségekben látott példája többé már nem hagyja elszakadni a forrásoktól. Akár az egyetemi katedrán, akár már nyugdíjas öregségében, állandóan a forrásokhoz és a levéltári anyaghoz tér vissza, ha kétségtelenül nem is a modern levéltáros objektív szakszerűségével, de a kutató szenvedélyével és csodálkozásával, akinek minden újonnan