Levéltári Közlemények, 34. (1963)

Levéltári Közlemények, 34. (1963) 2. - IRODALOM - Bakács István: Történeti statisztikai évkönyv 1961–1962. (Történeti statisztikai kötetek.) Budapest, 1962. / 292–294. o.

288 Irodalom gyanúja alól. Elemzéseit néhány esetben az oklevelek kvarcfényű megvilágításával is ellenőriztem. Az ibolyántúli sugarak nemcsak azt bizonyítják, amit Borsa helyesen állapított meg, hogy pl. az 1284. augusztus 1-én kelt oklevél (Dl. 26704) dátumsorába utólag szúrták be Tamás kancellár nevének kezdőbetűjét (3324. és 3328. sz. reg), hanem azt is, hogy ugyanaz a kéz, ugyanazzal a tintával, s valószínűleg, ugyanazzal a tollal is. Az 1285. január 8-i oklevél (Dl. 57218.) valóban ledörzsölt hártyára íródott. Ezt kétségtelenül mutatja az ultraibolya fény. Sőt azt is, hogy az eredeti szöveg lesikálásán kívül a hamisító is kivakart néhány olyan betűt és szót, amelyet rosszul írt, vagy rossznak tartott. (Ilyennek látszik az „in diversis regni nostri" kifejezésben a „regni" szó fölé, mintegy ahhoz csatlakozva írt négyötbetűs, felületesen ledörzsölt betoldás.) Az 1284. augusztus 1-i oklevél írása (Dl. 1170.) amely szabad szemmel is nem egy helyen szétfolyó, ibolyántúli sugaraknál legalábbis gyanúsnak tűnik. Utánzott írásnak vélem. Ha, mint Borsa írja, a napi keletet (in Kalendis Januarii), utólag toldották be, a kvarcfény tanúsága a mellett szól, hogy utólagos az „In dictione (sic!) duodecima" szövegrész is. Talán ez az egyetlen oklevél, amelynek Borsa-féle kritikájához (3348. sz. reg.) kérdőjelet tennék. Érdekes eredményre vezetett az 1289. január 11-én kelt, Dl. 38480. sz. oklevél ibolyántúli sugarakkal való megvilágítása. A privilegiálisról helyesen állapítja meg Borsa, hogy XV. századi hamisítvány. (3521. sz. reg.). A kvarclámpa fénye hártyájának nemcsak levakartságát bizonyítja, hanem, főképp jobb, alsó negyedében, egész sorokat tett láthatóvá. A megvilágosodott sorokból azonban egy betűt sem lehetett elolvasni. Hátlapja ultraibolya sugarakban is tisztának, be nem írtnak látszott. Pedig, nyilván, oda írták az eredeti szöveget, mert amikor tükörben néztem a kvarcfénnyel kihozott sorokat, első pillantásra is olvashatóvá váltak egyes szavak („Stephanum banum"). A XV. századi hamisító gondosan, mondhatni, tökéletesen ledörzsölte, az írás alapján IV. Béla, V. István, vagy IV. László idejére tehető oklevelet. Ennek ductusai azonban (a XIII. századbán pompás tintát használtak!) oly mélyen szívódtak a finom hártyába, hogy visszáján az ibolyántúli sugarakban előtűntek az örökre eltüntetettnek vélt betűk. (Kvarcfényfotográfia talán többet is kihoz majd a levakart szövegből, mint az egyszerű megvilágítás. Vájjon nem sikerül-e egyszer ezzel a módszerrel néhány ismeretlen, korai oklevelünknek nyomára bukkannunk?) Terjedelemre kicsiny, a rájuk fordított munkát, a mögöttük rejlő szaktudást, s a belőlük leszűrt eredményeket tekintve, jelentős kritikai jegyzeteinek (az említetteken kívül talán a 2378. sz., a 2863. sz. alattiakat emelném még ki) érdemei mellett a bíráló tulajdonképpen nem is tud mit helytelenítően kritizálni a „Szentpétery—Borsán". Sajtóhiba (233. 1. alulról a 10. sorban), stílushiba (a 2924. sz. regesztában: „a cseh király által (sic!) sok kárt szenvedett") alig akad a szép munkában. Ha ezüstbányákról olvasunk a regesztákban (pl. 2608., 3066. sz.), vagy a király orvosáról (2563. sz.), vagy „auridator"-okról (3161. sz.), vagy „mása" és „chelle" nevű szekérről (3393. sz.), meg „ruh" (3103. sz.) és „scev" színű lóról (3089. sz.), kiváltképpen pedig, ha a különböző nótáriusokról (2334., 2355., 2926., 3019. sz. stb.), bizony sajnálattal nélkülözzük a tárgyi indexet. Persze, el kell ismernünk, hogy a Kritikai Jegyzék sajátos diplomatikai célkitűzésével e kívánságok túlnyomó részének teljesítése nem fért össze. Mint az Országos Levéltár Mohácselőtti Gyűjteményének ezidőszerinti őre hadd tegyem szóvá Fügedi Eriknek a „Szentpétery—Borsá"-ról a Századokban írt bírálatának egy megjegyzését (1962. évf. 256. 1.): „az Országos Levéltár ... a régi rosszat folytatva a Magyar Országos Diplomatikai Levéltár mesterséges sorozatába sorolta a családi levéltárak, múzeumi törzsanyag és kisebb gyűjtemények Mohács előtti anyagát..." Szerény nézetem szerint, a régi sem volt rossz, amint éppen a gyűjtemény anyagának most folyó restaurálása bizonyítja (a restaurált oklevelek ui. egészen különleges kezelési módot és elhelyezést kívánnak). De, még ha rossz is lett volna a régi eljárás, azaz az anyag sajátos természetével nagyon is indokolható, külön raktározása, mesterséges gyűjteményként kezelése a Mohács előtti okleveleknek, még rosszabb lett volna, ha ezt nem folytatjuk. Egyébként pedig, amint torténészkörökben ismert dolog, a különböző állagokból és fondókból kiemelt, Mohács előtti okleveleket a gyűjteményben is eredeti á/llag-, ill. fondkereteik között (pl. Kállay-, Héderváry-Ievéltár, Post advocatos stb.) őrizzük. Ismertetésem túlhosszúra nyúlt. Szolgáljon ennek mentségéül egyfelől az, hogy a Kritikai Jegyzék korábbi köteteiről ill. füzeteiről nyúlfarknyi recensiokban emlékezett meg folyóiratunk. (1927: 291—293. 1., 1930: 303. 1. és 1942—45: 399—400. 1.), másfelől a kötetkimagasló jelentősége múltunk e szakaszának igazabb, alaposabb és jobb megismerése szempontjából. Ha a történettudomány lényegétől kissé idegen is a hasonlat, talán mégis úgy jellemezhetném legtalálóbban Borsa művét, hogy precíz, mérnöki munka. Egyszerű, dísztelen, de világos, áttekinthető szerkezetű és megbonthatatlan, mint a vasbeton. Komjáthy Miklós