Levéltári Közlemények, 34. (1963)

Levéltári Közlemények, 34. (1963) 2. - IRODALOM - Borsa Iván: Archiv für Diplomatik, Schriftgeschichte, Siegel- und Wappenkunde. Hrsg. von Edmund E. Stengel. 5/6–7. Bd. Köln-Graz, 1959., 1961. / 278–280. o.

274 Irodalom 5 mint látni fogjuk -^ a szocializmus viszonyai által létrehozott egységes szempontból való szemlélete által még nagyobb jelentőséget kell hogy kapjon. c) Különösen hangsúlyozandó — ami a könyvnek a történeti tárgyalásmód mellett második igen nagy (bár rendeltetésének következtében már kevésbé váratlan) előnye —, hogy a szerző nem elégszik meg a fent jellemzett, vagy általában könyvébe befoglalt problémáknak, illetve problémaköröknek és összefüggéseknek felderítésével és valamilyen rendszerbe illesztésével, hanem azokat rögtön és mindig a maga történeti helyén, — ha a könyv jellegéből kifolyólag persze csak röviden is —, ki is értékeli, és megoldásukra, ha szükséges, határozott útmutatást is ad. Olyan útmutatást, mely szerencsésen elkerül mindenféle felesleges absztrakciót, s amely — s ezt különösen kiemelendőnek tartjuk — mindvégig határozottan levéltári központú: kiindulópontja, alapegysége így nem az irat, hanem kezdettől fogva a levéltár: ezáltal eleve megszabadítva magát rengeteg felesleges, csak teoretikus és meddő spekulációkba torkolló, a dolog érdemét azonban kevéssé előre vivő probléma fejtegetésétől. A munka mindezen erényeiről és jó tulajdonságairól igen szemléletes összképet kaphatunk, lia előbb már említett s a levéltártan "tulajdonképpeni kulcskérdéseit tartalmazó II., III. és VI. fejezeteit részlegesen is megvizsgáljuk. 3. A levéltárügy szervezéséről szóló II. fejezet először az egyes szervezeti típusokon vezeti át az olvasót, a maguk történeti kialakulásának egymásutániságában legfőbb ismérveikkel mutatva be a német császárok és feudális nagyurak kancelláriája mellett létrejött Kanzleiarchivokat, — a jogbiztosító oklevelek tárolására szolgáló, a kincseskamrákkal azonos jellegű oklevéltárakat, — az igazgatási tevékenység differenciálódása révén létrejövő modern hivatalszervezet egyes ágai mellett kialakult hivatali levéltárakat, — a meghatározott tárgyi szempontokból az egész állam bizonyos levéltári anyagait összegyűjtő gyűjtőlevéltárakat (Auslesearchive), — végül a rendszeresen a legfőbb központi hivatalok anyagát átvevő főlevéltárakat, ugyanúgy, mint a meghatározott igazgatási ágazatoknak az egész szakterületre kiterjedő illetékességű szaklevéltárait. Innen vezet azután át a központi levéltárak — területi levéltárak szervezetén alapuló modern állami levéltári szervezethez. /A továbbiakban Enders az így kifejtett tipológiát teszi elemzés tárgyává: az élő regisztratúrához való viszonyukban, a hivatalszervezetben és a levéltári szervezetben elfoglalt helyük szerint vizsgálva az egyes típusokat. Így — ilyen történeti alapú szervezeti elemzés után — jut el a levéltárak illetékességének kérdéséhez, amit a következőkben egy egész alfejezeten át tárgyal: felülről lefelé haladva, a levéltárügy állami főhatóságainak lehetséges típusaitól eljutva a területi levéltárak közötti illetékesség röviden összefoglaló vizsgálatáig (kitérve itt olyan kérdésre is, mint a területi igazgatás átszervezésének folytán előálló levéltári illetékességi problémák, s ezek megoldásaként a változás időpontjáig létrejött iratanyagot a korabeli illetékességű levéltárban hagyva), s a gazdasági levéltárügy szervezetéig (ahol, a legnagyobb üzemeket kivéve, az iratanyagot az illetékes állami levéltárak külön gazdasági osztályaiban javasolja elhelyezni). Mindennek logikus befejezéseképpen az NDK levéltári szervezetéről kapunk áttekintést: az egyes levéltártípusokról és fokozatokról, azok jellemzésével együtt. A III. fejezet, mely a regisztratúrával foglalkozik, szintén erősen történeti megalapozottságú. Első alfejezetében a XIX. század végéig, a modern regisztratúra megszületéséig vezeti el témáját. Rövid, az iratképzést általában indokoló bevezetés után az iratőrzés történeti fejlődéséről kapunk iövid áttekintést: a kincseskamrával egyenrangú oklevéítár már ismertetett fogalmából kiindulva mutatja be a könyvformájú, majd végül — a gazdasági, politikai és irattártechnikai tényezők fejlődésére való megfelelő utalással — az aktaszerű regisztratúra kialakulását. Majd a levéltárnak a regisztratúrától való elválását s utóbbinak új, sajátos feladatát tárgyalja, egészen a XIX. század elejének a klasszikus regisztratúra korszakaként aposztrofált periódusáig. Itt a tárgyalás viszonylag részletessé válik: megismerkedünk a korszak ügymenetével és speciális irattári segédleteivel: részint az ügymenetben elfoglalt helyükkel, részint tartalmilag pontos leírásukkal és jellemzésükkel. Olyan részlet ez, mely sokoldalúságával, s ugyanakkor világos, rövid meghatározásaival s jellemzéseivei már a mi számunkra is sok tanulságot nyújt. Ezután tér rá a tulajdonképpeni regisztratúra szervezetére: bevezetésül a tagolódás és sorrendezés kérdéseit vizsgálja (úgy véljük, talán túlzásba is víve a csavarokkal való, nyilván ad usum Delphini szánt analógia részletezését). Amit azonban utána az iratanyag tagozódásának lehetséges módszereiről — tehát a regisztratúra kialakításánál alkalmazható csoportosítási elvekről — elmond, az a maga szorosan szisztematizált, igen áttekinthető előadásában a legjobb, amit e nemben valaha is olvashattunk. Tárgyalási menete itt ismét részben történetivé lesz: időbeli egymásutánjukat következetesen érzékeltetve sorolja fel az egyes lehetséges rendszereket az „ungegliederte Serie"-től az e korszakokban használatos tárgyi csoporto-