Levéltári Közlemények, 34. (1963)

Levéltári Közlemények, 34. (1963) 2. - IRODALOM - Borsa Iván: Archiv für Diplomatik, Schriftgeschichte, Siegel- und Wappenkunde. Hrsg. von Edmund E. Stengel. 5/6–7. Bd. Köln-Graz, 1959., 1961. / 278–280. o.

Irodalom 275 sításokig. Különös előnye e fejezetrésznek az, hogy minden típust konkrét példán is bemutató így a regisztratúrának az ügykörök szerinti tagolódásáról szólva (helyesen utalva ugyanakkor emellett a példában az állandó sorszámú ügykör tartalmának lehetséges megváltozására is), Budapest székesfőváros 1873—1944 közötti regisztratúráját hozza fel példaként. Hasonlóan a kor hivatalszervezetéről elmondottakhoz, ez a szakasz ugyancsak élénk érdeklődésünkre tarthat számot: számos, nálunk is, részint hivatali, részint földesúri levéltárakban előforduló irattári rendszernek látjuk itt őseit, mintáit, analógiáit: igen jól használható összehasonlítási alapul hazai irattári rendszereink vizsgálatához. A fejezet második alfejezete először a XIX. század végén megindult igazgatástörténeti, de a politikai fejlődéssel szorosan összefüggő folyamatot vizsgálja meg, mely végül is (az ügyvitel technikai segédeszközeinek kezdődő gépeslthetőségétől alátámasztva) elvezetett az első világháború végével Németországban kibontakozó Büroreform-ig. Ennek jellegzetes talaját és kísérőjelenségeit: így a tisztviselői felelősség növelését, a gépesítés és szabványosítás növekvő jelentőségét vizsgálva, részletesen mutatja be az új rendszer egyszerűsített ügymenetét, iratnyilvántartási rendszerét, az új rendszerű, a regisztratúra szempontjaiból legkívánatosabb csoportosítást már jóformán az ügyirat megszületésénél kialakító irattári tervek, Aktenplan-ok (s ugyanakkor az értéktelen, csupán pillanatnyi jelentőségű iratot a regisztratúrából már eleve kiküszöbölő Weglegesache-k) rendszerét, s végül magukat az ezekben érvényesülő új, többnyire már a decimális felé haladó csoportosítási rendszereket, új irattározási technikát. 5 míg magával a Büroreform-mal foglalkozva helyesen mutat rá annak az ügy érdemét tekintve Eredménytelenségére, — addig irattári vonatkozású pozitív eredményeit megfelelően hangsúlyozza. A továbbiakban a helyes irattári tervek összeállításával foglalkozik: határozottan az ügykörök tagozódását visszatükröző irattári tervek mellett foglal állást, s az ilyen irattári tervek használata esetén jól kidolgozott eljárást ismertet az ügyköri változások nyilvántartására. A fejezet zárórésze a gazdasági élet sajátos regisztratúratípusait és. irattártechnikáját mutatja be. \ A VI. fejezet a rendezéssel foglalkozik, amit a munka végeredményének jegyzékelésével együtt szerző a levéltár központi feladatának tart. A fejezet első részében a könyv a fondképzéssel, a fondok kialakításával foglalkozik (a „fond" kifejezés helyett — ám azzal azonos fogalom jelölésére — a „Bestand" szót használva). Bevezetésként a pertinencia elvéről, és az ennek alapján, a fondképző azonosságára való tekintet nélkül, a korai századokban létrejött „vegyes" fondokról beszél; — utána pedig részletesen tárgyalja a proveniencia elvének kialakulását, hangsúlyozva, hogy maga az elv nem jelent többet, mint annak tilalmát, hogy a különböző szervek által létrehozott iratokat a levéltárban összeolvasszák. A fejezet további szakaszaiban az elv alkalmazásához szükséges alapfogalmakat: a fondképzést, s magának a provenienciának fogalmát magyarázza: utóbbinál kiemelve, hogy a proveniencia felismerése nem mindig egyszerű feladat, s az igazgatás és a szervezet történetének alapos ismeretét igényli. A fondok elhatárolásának ezután ismertetett, konkrét alapelvei ismét tanulságos analógiákkal szolgálnak számunkra is. Enders szerint — hogy csak vonatkozó lényegesebb megállapításainak taglalásába bocsátkozzunk — valamely szerv nevének megváltozása feladatkörének egyidejű lényegesebb megváltozása nélkül még nem indokolja új fond kialakítását; több, korábban önálló fondképző új közös szervezetben való összefogásánál a korábbi önálló fondok egyenként, s emellett az előálló új fond is külön-külön fondokként kezelendők: ugyanígy kell eljárni egyes szervek közötti jelentősebb ügykörváltozások esetén is. A politikai változások (az újkori német történelemben 1871, 1918, 1933) csak akkor igénylik a fondok szétválasztását, ha egyszersmind igazgatási vonatkozásban is változással járnak. Igen figyelemre méltó szerző felfogása a társadalmi formációk változásaival kapcsolatos fondhatár-alakulásokról: „Új fondókat — írja — általában akkor kell kialakítani, mikor a társadalmi változás már a hivatali szervezetben is kifejeződött" — bár e vonatkozásokban 6 is különbséget tesz a sajátlagosan politikai és az általa technikainak nevezett szervek között: előbbieknél ugyanis (a német fejlődés példáján) .1945 és 1952 egyaránt határoló időpontnak tekintendő. Ami végül az egyes ügyiratoknak valamely fondba történő konkrét beosztását illeti, Enders határozottan és egyértelműen leszögezi: minden ügyirat annak a .szervnek fondjába tartozik, amelyik az ügyet lezárta. Az alfejezet végül a proveniencia elv alkalmazásának korlátait tárgyalja: azokat a korlátokat, melyek között az elv feltétlen alkalmazásától el lehet tekinteni. Felfogása szerint ugyanis a történetileg kialakult irategyüttesek — amennyiben használatuk így egyszerűbb — meghagyhatok a hagyományos keretekben, még akkor is, ha proveniencia szerint több fondra lennének szétbonthatok. Állítása igazolására példákat is hoz fel éppen olyan területekről (a városigazgatás, s a német kisállamok a mi vármegyéinkkel rokon funkciójú rendszeréből), melyek számunkra is tanulságosak lehetnek, és — ha véleményünk szerint a fondok legalább papíron következetes szétválasztása 9 Levéltári Közlemények