Levéltári Közlemények, 34. (1963)

Levéltári Közlemények, 34. (1963) 1. - IRODALOM - Bogdán István: Karl Theodor Weiss: Handbuch der Wasserzeichenkunde. Bearbeitet and herausg. von Wisso Weiss. (A vízjelismeret kézikönyve.) Leipzig, 1962. / 110–112. o.

Irodalom 111 A kézikönyv szakemberek számára készült, de jó stílusa folytán a járatlan érdeklődő is könnyen olvashatja, haszonnal forgathatja. A mű 66 ábrával illusztrálva, 10 főcsoporton belül 117 alcsoportba rendszerezve ad választ a vízjelkutatás majd valamennyi kérdésére. Az 1. kérdéscsoport a vízjel keletkezését, célját, felhasználását, majd a vízjelismeret fogalmát, feladatát — mind a papirtörténetkutatás, mind történeti segédtudomány mivolta szempontjából —, történetét, módszerét és saját segédtudományait ismerteti. A 2. kérdéscsoport a vízjeles papír előállítására, a merítőszitára, a papír fajtáira, alakjaira, a merítőszita bordázatára, az árnyéktalan és a nem bordázott papírra, a papír színére, az összementett papírra, a papír hibáira, és a mentett papír felhasználására - ad felvilágosítást. A 3. kérdéscsoportban megismerkedünk a vízjel keletkezésével, előállításával, a szabadon választott és az előírt vízjellel, a vízjel értelmével, jelentésével és értelmezésével. A 4. kérdéscsoport a vízjel vizsgálatát tárgyalja. A könyv legkimerítőbb fejezete ez. (57 alcsoport). A vízjel tájolása, helyzete, állása után a merítőszitapár törvényének ismertetése következik, majd az egyszerű és összetett, valamint a fő- és mellékjel, és az azonos jelek többszöri előfordulásának problémája. Bemutatja a velinpapír vízjeleit, módját, állását, a tele, a sötét és a félsötét vízjeleket. Ezután rátér a hibás vízjelekre, a vízjelek változására, utánzására, továbbképzésére és a hamisítására. Ismerteti a kettőspapír vízjelét, a vízjel és alak összefüggését, a szitaösszehasonlítás eredményeit. Végül tárgyalja a kereskedők, a nyomdászok, a' kiadók megrendelésre készült, valamint a sor-, a sarok-, a szegély- és a képszerű vízjeleket. Az 5. kérdéscsoport a vízjeles papír és a hamisítás problémáját boncolgatja. A 6. kérdéscsoport az egyes különleges papírfajták vízjeleivel foglalkozik: a bélyeg-, a kotta-, a nyomó-, a rajz-, a műszaki-, az érték-, a cigarettapapír, a kártya, a színes- és a tapétapapír vízjeleivel. . A 7. kérdéscsoport a papír felhasználásának módját, idejét és a vízjel viszonyát vizsgálja. A 8. kérdéscsoport a vízjeles papír és a vízjelek gyűjtésének előzetes munkáit foglalja össze. A papír állapotával, tisztításával, kijavításával, kiválasztásával, értékmeghatározásával kapcsolatos teendők ismertetése után érinti' a papírvizsgálat kérdését. Meghatározza a vízjeles papír és a vízjelek gyűjtésének célját. Végül megemlíti a korai, vízjel nélküli merített papírokat. A 9. kérdéscsoport a meghatározó munkáé. Megismerkedünk a rendezési elvvel, a másolatok elkészítésének módjaival, a másolatok rendszerezésével, tárolásával, megőrzéséyel,, a róluk készíthető feljegyzések és katalógusok módozataival. A befejező 10. kérdéscsoport az újkori papírok vízjeleivel foglalkozik: az utánzott merített papír és a géppapír vízjeleivel — a hengerszitás és a síkszitás papírgép vízjeleit különválasztva — és a művészi vízjelekkel, majd a valódi és az utánzott vízjelek kritikájának ^nódszerével. Végül meghatározza az újkori papírok vízjeleinek jelentőségét. Az összefoglalást kiegészítő apparátus négy szempontból ad további segítséget a kutatónak. Felsorolja és röviden leírja a szerző által ismert jelentősebb bel- és külföldi vízjelgyűjteményeket. A papírmalmos, és az egyéb helyek szerint különválasztott helynévmutatóután papírkészítői és egyéb nevekre szétválasztott névmutató következik, végül pedig szakkifejezésmutató segíti az egyes részletkérdések iránti kutatást, amit egyébként a világos szerkezeti felépítést követő tartalommutató (a kötet elejére téve), a. nagyobb egységekre vonatkozólag, szintén megad. Két dolgot kifogásolhatunk csak e. kézikönyvben. Mindkettő tényleges hiány, mert a műben hasztalan kutat a kritika, még sajtóhibát is alig talál. Az egyik az, hogy éppen a gyakorlati használhatóság szempontjából hasznos lett volnatöbb ábrával illusztrálni az egyes problémákat. A másik észrevétel súlyosabb: a mű túlságosan „vízjelcentrikus". Vagyis: a papírt meghatározó adatok közül egyet emel ki — a vízjelet —, a többivel nem foglalkozik, vagy csak futólag említi őket. Bár a merítőszitát behatóan ismerteti, de a bordázatnak nem tulajdonít olyan jelentőséget, mint amilyent az adatközlő szerepe miatt megérdemelne. Röviden foglalkozik ugyan az alakkal és a színnel is, de a rendszeres papírvizsgálatra, amelyet a mai laboratóriumi felkészültség lehetővé tesz, csak utal. A papír egyéb külső és belső adatainak (mint a súly, a vastagság, a felület, az átvilágítás) problémája azonban nem kap vizsgálati teret, mint ahogy a kémiai, a rost-, a mechanikai, a fizikai és az optikai vizsgálaté sem.