Levéltári Közlemények, 34. (1963)

Levéltári Közlemények, 34. (1963) 1. - IRODALOM - Bogdán István: Karl Theodor Weiss: Handbuch der Wasserzeichenkunde. Bearbeitet and herausg. von Wisso Weiss. (A vízjelismeret kézikönyve.) Leipzig, 1962. / 110–112. o.

110 Irodalom nak értelmezése szerint azonban ezek a kiadványok természetesen a magánjogi írásbeliség, körébe tartoznak. Kimutathatóan két típusuk ismeretes: az egyikben az érdekelt (az az egyház, amely az adományt kapta) állítja ki az oklevelet az adományozó nevében és ezt azután. az uralkodó pecsétjével erősítteti meg, míg a másik típusnál ugyan az oklevél továbbra is az adományozó nevében kelt, azonban az írásbafoglalással a királyi írnoki személyzetét bízzák meg. A pecsét itt is királyi. Az uralkodó nevében kiállított oklevél mások magánjogi ügyeiben: csak a XII. század második felében kezd jelentkezni, hogy azután III. Béla uralkodása idején teljesen kiszorítsa a királyi pecsétes magánoklevelet. Természetesen felmerül a kérdés, hogy mi tette szükségessé a régi típusú magánoklevél felváltását a királyi pecsétes oklevéllel, majd pedig mivel magyarázható ennek megszűnése.. Kumorovitz az oklevéltani problémát a birtokjog alakulásával magyarázza meg, példát mutatva arra, hogy ma már nem lehet oklevéltani munkát jogtörténeti tudás nélkül írni. Ugyan Kálmán király koráig elvben fennállt a szabad földtulajon, azonban ezzel szemben egyrészt a nemzetség jogigénye, másrészt a nyugati hűbérjogi kötöttségek, az áviticitás és a fiscalitás kezdettől fogva jelentkeztek, hogy azután Kálmán törvényeibe is bekerüljenek. Kálmán eltiltotta, hogy valaki királytól adományozott földből az egyházra hagyományozzon királyi engedély nélkül, és ezért az egyház szükségét látta annak, hogy bárkitől kapott birtokadományát akkor is az uralkodóval erősíttesse meg, ha az szabad rendelkezésű föld volt. Legegyszerűbben ez úgy ment végbe, hogy az adományleveíet megerősítés végett a királyi pecséttel látták el. Ezt a módszert kizárólag egyháziak alkalmazták, a világiak még a szóbeliség útján intézték el jogügyleteiket. Mégsem csak az egyházak látták hasznát ennek az oklevéladó módszernek. A végrendeletekben ugyanis, melyek az egyház javára szóltak, nem csak a számára juttatott birtokok voltak felsorolva, hanem igen sokszor az adományozó világi rokonainak adott javakat is feltüntették. Az adományban részesült egyház köteles volt védelmébe venni az oklevéllel a többi adományost is. Ezáltal a világiak is megtanulták az írott oklevél értékét ismerni, ami sokban hozzájárult a hiteleshelyek népszerűségéheez. Az első hiteleshelyi oklevelek így hazai magból sarjadtak ki. Foglalkozik szerző az eddig bizonyos rejtélyt képező perjogi (de iustitia) oklevelekkel is. Megállapítja, hogy mivel ezekről hivatalból nem adtak ki ítéletleveleket ebben a korszakban, ha szükségesnek látták és az érdekelt felek nem elégedtek meg a szóbeliséggel, ezek is a magánjogi írásbeliség műhelyeiben készültek. III. Béla alatt megszűnnek a királyi pecsétes magánoklevelek, kialakul a hiteleshelyi és hatósági oklevél, sőt újra megjelenik a régi típusú magánoklevél is. Külföldi (elsősorban nyugati, főleg francia és déli) hatásra decentrafózálódik az írásbeliség, azonban a hazai fejlődésalapjait is tekintetbe véve. Kumorovitz kitűnő tanulmánya (mely különben azóta, bizonyos kiegészítésekkel, magyar nyelven is megjelent a Századok 1963. évi 1. számában) szempontjaival és eredményeivel teljesen új utat nyit a magyar diplomatikában. Az oklevelet annak jogi jelentőségében vizsgálja, rámutatva társadalmi és gazdasági szerepére is. Mindezt a régi formális diplomatika eredményeit felhasználva, arra támaszkodva, azonban modern történeti szempontok alapján továbbfejlesztve éri el, példát mutatva arra, hogy ott, ahol a régi diplomatika elvégezte a formai vizsgálatokat, milyen módszerrel juthatunk előbbre. Kubinyi AndrásKARL THEODOR WEISS HANDBUCH DER WASSERZEICHENKUNDE Bearbeitet und herausgegeben von WISSO WEISS Leipzig, 1962. X+328 p. (A vízjelismeret kézikönyve) Karl Theodor és Wisso Weiss, apa és fiú életművének egyik jelentős termékét kapták kézhez e művel a papírtörténészek és a történeti segédtudományok művelői. A vízjelkutatásnak Karl Theodor Weiss által kidolgozott tudományos módszerét mutatja be, jelentősen kiegészítve és felfrissítve, fia, Wisso Weiss, a Greizi Papírmúzeum vezetője, mintegy emléket állítva 1945-ben elhunyt apjának, aki már "nem érhette el azt a kitűzött célját, hogy a vízjelkutatók, kezébe gyakorlati kézikönyvet adjon.