Levéltári Közlemények, 34. (1963)

Levéltári Közlemények, 34. (1963) 1. - IRODALOM - Kubinyi András: B. L. Kumorovitz: Die erste Epoche der ungarischen privatrechtlichen Schriftlichkeit in Mittelalter (XI–XII. Jahrhundert). (A magyar középkori magánjogi írásbeliség első időszaka, XI–XII. század.) (Studia historica Academiae Scientiarum Hungaricae. 21.) Budapest, 1960. / 109–110. o.

Irodalom 109 módon feldolgozni, ahol nincs még szintézis, így a szfragisztikat, vagy paleográfiát, különösen az utóbbit, ahol teljesen hiányzik a kezdők számára szolgáló bevezetés (Hajnal müve nem az!) és így ma is legfeljebb Wattenbach, Prou vagy Battelli müve alapján mdulhat el kezdő. •-.': . j , Kubmyi András B. L. KUMOHOVITZ DIE ERSTE EPOCHE DER UNGARISCHEN PRIVATRECHTLICHEN SCHRIFTLIOHKEIT IM MITTELALTER (XI-XII. JAHRHUNDERT) Budapest, 1960. 38. p. (Studia Historica Academiae Scientiarum Hungaricae. 21.) (A magyar középkori magánjogi írásbeliség első időszaka [XI—

XII. század].) Eddigi diplomatikai irodalmunk összehasonlíthatatlanul többet foglalkozott a magyar •oklevéladás történetének első két századával, mint a későbbi korszakok bármelyikével. Fejérpataky Lászlónak, a modern magyar oklevéltani tudomány megalapítójának szinte egész életműve ezt a kórszakot tárgyalta, és utána tanítványai is előszeretettel foglalkoztak ezzel az időszakkal. Joggal vélhetnők tehát, hogy a XI—

XII. század írásbeliségéről újat már nem lehet írni. Most azonban Kumorovitz, Szentpétery iskolájának neveltje olyan dolgozatot adott közre, amely mind módszerével, mind pedig eredményeivel egészen új perspektívákat nyújt a magyar diplomatika számára, és amely bizonyítja, hogy látszólag feldolgozott, problémamentes korokról is lehet újat írni. Munkájában a koraközépkori magánoklevéllel foglalkozik. A magánoklevél—közoklevél megkülönböztetése a diplomatikai és jogtörténeti irodalomban hosszú időre tekint vissza, azonban az egyes kutatók között nem volt összhang arra nézve, hogy mit tekintsenek magánés mit közoklevélnek. A két típus között a legkülönbözőképpen vonták meg a válaszfalat, csak egyben egyeztek meg: a pápai és császári, ill. királyi okleveleket minden esetben a közoklevelek közé sorolták, más oklevéíadók esetében azonban vitatkoztak. (Vö. Szentpétery: Magyar oklevéltan. Bp. 1930. 6—7. 1.) Ezek a felosztások általában az oklevéladó személy vagy szerv jogi helyzetéből indultak ki. Nálunk Szentpétery úgy látszik, hogy egyedül a magánszemélyek okleveleit sorolta' a magánoklevelek körébe: oklevéltanát ugyanis királyi, hatósági és közhitelű intézményi, valamint magánszemélyek oklevelei szerint osztotta be. Újabban a francia diplomatika hajlamos arra, hogy a régi közoklevéí — magánoklevél különbséget a közjogi és magánjogi írásbeliség megkülönböztetésével helyettesítse. (Vö. G. Tessier: Diplomatique. Paris 1952.99—-100.1.) Igaz ugyan, hogy formai szempontból a régebbi külföldi, elsősorban német meghatározás talán helyesebb, de az oklevél történeti szerepének, a gazdasági és társadalmi •életben elfoglalt helyének vizsgálatához az utóbbi felosztás sokkal használhatóbb. Kumorovitz ezt a módszert követi, sőt mivel értekezésének első fogalmazása 1946-ban készült el, a francia irodalomtól függetlenül jutott el erre a következtetésre. A tárgyalt korszak valóban „első korszak", sőt mondhatnók első fejezet a magyar magánjogi írásbeliség történetében, hiszen tárgyáról részletes feldolgozást nyújt. Egyedül az oklevelek formai analízisével nem foglalkozott, hiszen ezt elvégezte már Szentpétery nagy műve, amelynek alapvetése nélkül Kumorovitz dolgozata sem jöhetett volna létre — legalábbis jelen formájában nem, hiszen tárgyát ő is annak megállapításaiból kiindulva dolgozta fel. (3. o. * alatt.) Már a XI. századból több — és pecsét nélküli — magánokjevél szövege maradt fenn, mint pl. az éppen Kumorovitz által felfedezett 1061. évi zselicszentjakabi alapítólevél, vagy Radó nádor, Guden oklevelei, valamint a százdi alapítólevél. Már ez is mutatja, hogy az írásbeliség már a XI. században szerepet játszott hazánkban, de egyéb adatokból arra is lehet következtetni, hogy az eddig feltételezettnél jóval nagyobb kiterjedésű és jelentőségű volt. Szerzőnk már régebben kimutatta, és jelen értekezésében is megerősíti, hogy a Kálmán törvényében említett „cartula sigillata" (azaz a zsidók és keresztények közötti jogügyletekről kiállítandó oklevél) nem maradt pium desideratum, hanem a törvényt végre is hajtották. Ez pedig már tekintélyes írásbeliséget tételez fel. Igaz, a kétségtelenül meglevő XI. századi magánoklevelek látszólag eltűnnek a XII. században, a magánjogi vonatkozású okleveleket ebben a korban rendszerint királyi pecséttel erősítik meg, és ezért régi oklevéltani irodalmunk ezeket a királyi oklevelek közé sorolta. A „magánjogi oklevél" fentebbi terminus technicusá-