Levéltári Közlemények, 34. (1963)

Levéltári Közlemények, 34. (1963) 1. - IRODALOM - Kubinyi András: Georges Tessier: La iplomatique. (Diplomatika.) („Que sais-je?” 536.) Paris, 1952. / 107–109. o.

108 Irodalom az általános rész illusztrációjául felhasznált fejezet következik: a francia királyi, illetve francia magánoklevelek történetének ismertetése. Ha a fejezetek sorrendje nem is mindenben azonos, lényegében megfelel • a hagyományos diplomatikai szintézisek beosztásának, különösen de Boüard művével van erős rokonságban. A királyi és magánokleveleknek egymástól élesen elkülönített vizsgálata is megtalálható már Girynél, és különösen de Boüardnál. Ugyancsak jellemző volt a formai kérdésekre fordított részek túltengése mind a régi német, mind pedig a francia iskolákra: sőt, Tessier szinte figyelembe sem veszi az újabb német okievéítani rendszereket, Steinacker 1914-ben írt és 1927-ben megjelent és Heuberger 1921-es műveit, amelyek már szakítottak a formák túlzott hangsúlyozásával. Jellemző Tessierre a diplomatika meghatározása: „. . . . a diplomatika tárgya az iratok (actes écrits) formájának leírása és megmagyarázása." Igaz, műve további részében feloldja ezt a merev formalista felfogást és igen helyesen rámutat arra, hogy vizsgálni kell az oklevelek karakterének módosulását, ami a létrejövés körülményeitől, az író és szerkesztő személyzet minőségétől, a szemük előtt levő példáktól, stb. függ, úgy hogy „egy társadalom oklevéltermelése bizonyos mértékben civilizációjának tükörképe". (13—14. o.) Azt hisszük azonban, hogy a bevezetésnek szánt okievéítani munkának valóban helyesebb ezt a formai módszert alkalmazni, főleg akkor, ha a szerző tisztában van azzal, hogy az okleveleket nem vizsgálhatjuk csak önmagukban, hanem létrejöttük körülményeiben, a társadalmi fejlődés ismeretében. Nem is volt véletlen, hogy a régi diplomatikákban túltengett a formai elem. Oklevélkritikailag ui. elsősorban a formai kérdések vizsgálata a döntő, és amíg ezek teljes biztonsággal tisztázva nincsenek, történeti jellegű szintézis elképzelhetetlen. Ezért kellett először az oklevelek külső és belső jellemvonásaival foglalkozni, hogy azután, ezek elvégzése után felmerüljön már a hivataltörténeti és jogi fogalmak tisztázásának szükségessége is. A modernebb német okievéítani szintézisek, a nagyszámú hivataltörténeti munka, a magán és közigazgatási jog történeti művelése azonban nem jöhetett volna létre anélkül, hogy a formai, kérdéseket Mabillontól kezdve annyi tudós ne vizsgálta volna meg. Szükségképpen tehát egy bevezető jellegű munkának elsősorban a formai problémákat kell tisztáznia, természetesen azonban nem állhat meg kizárólag ennél. Tessier sem elégszik meg ezzel. Műve első 64 oldalán foglalja össze az általános diplomatika — elsősorban formai — elemeit, majd akkor tér rá a francia királyi oklevéltan ismertetésére a Meroving kortól kezdve. Ez a fejezet a munka egyik legjobb része: egyaránt megismerjük ebből a néhány oldalból a francia királyi kancellária és egyéb, a király nevében működő oklevéladó szervek működését, és a különféle színű és nagyságú királyi pecsétek alatt kiadott oklevelek különbségeit. A magánoklevelekről szóló fejezet tulajdonképpen kivonata de Boüard kitűnő munkájának. Megjegyezzük, hogy a közoklevél és magánoklevél régen vitatott határpontját az oklevél jogi tartalmából vezeti le: „helyettesítve a közoklevél és magánoklevél kifejezéseket, a közjogi és magánjogi oklevél fogalmával." (100. o.) . Szentpétery munkáját összehasonlítva a több mint két évtizeddel később megjelent Tessier-féle feldolgozással, megállapíthatjuk, hogy a magyar diplomatikának nincs oka szégyenkezésre a külföldivel szemben. Mivel Szentpétery munkája bevezetés jellegű, szükségképpen neki is többet kellett foglalkozni formai kérdésekkel. Igyekezett azonban tárgyát sokoldalúan, történetileg megvilágítani. Módszere kora külföldi tudományának színvonalával nemcsak megegyezett, hanem talán az akkor legmodernebb szemléletű volt. (Vö. Szilágyi Loránd: Oklevéltan és általános történet. Szentpétery-Emlékkönyv, Bp. 1938. 471. 1.) És hogy ma sem lehet elavultnak tekinteni, azt mutatja Tessier hasonló rendszerű feldolgozása. Tessier ma sem tartja teljesen elavultnak Mabillont, Giryt vagy Bresslaut sem (utóbbinak munkáját különben nemrég változatlan lenyomatban újra kiadták). Részletkérdésekben persze sok hiányosságot találunk Szentpéterynél. Ezzel azonban ő volt a legjobban tisztában, aki szinte — a diplomatika legtöbb korszakában — a semmiből teremtette meg a magyar oklevéltant. A számos helyen nélkülözött előtanulmányok pótlására a maga és tanítványai által azóta végzett kutatások szolgáltak, hiszen ott, ahol a diplomatika Szentpétery óta fejlődött, az elsősorban az ő és tanítványai munkásságának köszönhető. Kumorovitz, Szilágyi Loránd, Istványi,, Guoth, Borsa és mások munkássága már a Magyar Oklevéltan alapvetésére támaszkodott. Úgy véljük azonban, hogy a magyar középkori diplomatikában még mindig számos megoldatlan probléma található, és így elsősorban ezekre kellene a kutatásokat irányítani, nem pedig egy új diplomatika elkészítésére, amely a kutatások mai állása szerint csak Szentpétery művének a Szentpétery-iskola munkásságával kiegészített pótlása lenne: ezt ugyan, mivel a Magyar Oklevéltan lassan könyvészeti ritkaság lesz, ki is lehetne adni, annál js inkább, mert Szentpétery maga is megkezdte műve átdolgozását. Giry és Bresslau műveit is változatlanul adták ki újra. A történeti segédtudományok közül elsősorban azokat kellene összefoglaló'