Levéltári Közlemények, 34. (1963)

Levéltári Közlemények, 34. (1963) 1. - IRODALOM - Kubinyi András: Georges Tessier: La iplomatique. (Diplomatika.) („Que sais-je?” 536.) Paris, 1952. / 107–109. o.

/ Irodalom 107 kibontakoztatója, a pétervári Archeológiai Intézet is a párizsi École des Chartes-ot tekinthette példaképének. További fejezetek megismertetik az olvasót a Forradalom előtti utolsó ötven év fejlődésével, amelynek legjellemzőbb vonása a központosításnak, mint egyelőre meg nem valósítható, •de már nemcsak a levéltárügy legkiválóbb művelői által, hanem az illetékes kormánytényezők által is felismert szükségszerűségnek programba vétele. Ennek az elvnek volt kiváló harcosa a jelen század elején D. J. Szamokvaszov, aki egyébként Kalacsov utódja az Igazságügyminisztérium levéltárának élén és továbbvivője volt eszméinek is. Jellemezve a forradalomelőtti orosz levéltárügy általános jellegét, kiemeli Majakovszkij, "hogy nem volt még kidolgozva a fond fogalma — bár nem volt ismeretlen sem. A kidolgozatlanságból következett, hogy a levéltári rendszerek rendkívül nagy tarkaságot mutattak. Volt olyan levéltár, amely nem volt a fondokra tekintettel, hanem az iratok „tartalma" szerint osztályozott, mint pl. a Külügyminisztérium levéltára. A cári kancellária levéltárának 1912—1913l>an lefolytatott rendezése során felbontották a fondokat és ún. „logikus" rendben helyezték el az iratokat. A cári korszak levéltárügyének másik hiányossága a raktárak meg nem felelő volta, különösen vidéken. A levéltárak munkájára rányomta a bélyegét a cárizmus ideológiája is; a dolgozókkal szemben megnyilvánuló ellenszenv. A szovjet levéltárügy alapjainak lerakása során — bár sok használható eleme volt a régi orosz levéltárügynek — új helyzetet kellett teremteni és kigyomlálva a régi rendnek a levéltárakban megmaradt negatívumait, létre kellett hozni a régitől elvileg különböző szocialista levéltárügyet. Bélay Vilmos GEORGES TESSIER I LA DIPLOMATIQUE \ Paris, 1952. 127 p. („Que sais-je?" No. 536.) (Diplomatika) A „Que sais-je" sorozat az egykori német Göschen, vagy magyar Kincsestár kiadványokhoz hasonlóan (bár valamivel nagyobb formátumú könyvecskékben) a legkülönbözőbb tudományágak, ill. kutatási területek népszerű ismertetését tartalmazza. A nagymúltú párizsi levéltárosi, ill. diplomatikai főiskola, az École des Chartes professzora, G. Tessier e kötettel a diplomatikát, az oklevéltant mutatja be a nagyközönségnek. E munka különös érdeklődésre tarthat számot. A nagy diplomatikai kézikönyveket általában véve a múlt század végén, vagy e század első évtizedeiben írták meg. (Bresslau, Redlich, Giry, de Boüard stb. — bár ez utóbbi mű második kötete csak 1948-ban jelent meg.) Azóta tanulmányok, részletmonográfiák százai készültek el, a tudomány sok mindent másként lát, mint régen, így tehát annál fontosabb annak megállapítása, hogy egy új — habár rövid •— összefoglalás mennyiben lép túl a régi diplomatikus szerzők szintézisein, és mennyiben nyújt újat. Itt nem a ténybeli, adatbeli újdonságokra gondolunk, hanem arra, hogy szemléletében, rendszerében jelent-e haladást az új szintézis a régiekhez képest. Tessier munkájának rövidsége szükségképpen kizárja az új adatokkal való bizonyítást: csak lecsapódása, summázata lehet a konkrét anyagnak, azonban a szintézis rendszere és feldolgozás módszere talán épp ezért sokkal világosabban látható. S bár egy évtized telt el már Tessier könyve megjelenése óta, talán mégsem lesz haszontalan kissé részletesebben foglalkozni vele: egy ilyen modern feldolgozás fényében talán mód nyílik annak elbírálására is, hogy a magyar diplomatika szintézisét, Szentpétery Imre 1930-ban megjelent „Magyar • Oklevéltan"-át az újabb külföldi diplomatikákkal összehasonlítva, ma hogyan értékeljük, mondhatjuk-e róla, hogy szinte minden ízében elavult már, vagy pedig sem. Tessier munkája népszerűsítő jellegű ugyan, tehát elvben lábjegyzetet nem ad, ennek ellenére fontosabb részeknél gyakran alkalmaz ilyeneket is. A kötet végén rövid bibliográfia található: Mabillon művei (1686-tól!), a Nouveau traité de diplomatique (1750-től), Giry (1894), de Boüard (1929—1948) szintézisei és Bresslau Handbuchja. Beosztása egyszerű: az alapfogalmakból indul ki: mi a diplomatika tárgya és feladata, hogyan hagyományozódnak ránk az oklevelek. (Eredeti fogalma, másolatok stb.) Ezek után az oklevelek formájával, azaz a külső és belső tulajdonságával, majd az oklevelek létrejöttével (az „Entstehung der Urkunden" fogalma) foglalkozik. Az általános jellegű fejezetek után két részben függelékszerű, részben pedig