Levéltári Közlemények, 34. (1963)

Levéltári Közlemények, 34. (1963) 1. - IRODALOM - Bélay Vilmos: M. I. Majakovszkij: Ocserki po isztorii arhivnogo gyela v SzSzSzR. (A Szovjetunió levéltárügye történetének vázlata). Moszkva, 1960. / 104–107. o.

Irodalom 105 halaszthatatlan feladat volt. A tankönyvnek terjedelemre kisebb első fele, amely a forradalom előtti orosz levéltárügyet ismerteti, eddig nem került magyar nyelven kiadásra. Majakovszkij tankönyvének megjelenése után a több mint húsz évvel ezelőtt megjelent könyv említett részének lefordítása már nem látszik feltétlenül megoldandó feladatnak. Minthogy még mindig nélkülözzük a magyar levéltári kézikönyvet, az alábbiakbaa annak reményében igyekszünk Majakovszkij művét — nagyon röviden — ismertetni, hogy abból a jövőben elkészülő és a magyar levéltárügy történetét is ismertetendő kézikönyv számára használható szempontokat adjunk. Megismerteti Majakovszkij az olvasót azokkal a történeti forrásokkal, amelyek a levéltárak történetére vonatkozó adatokkal szolgálnak. Ilyenek a mi gestáinkhoz és krónikáinkhoz hasonló korú és jellegű orosz évkönyvek, amelyek arról tanúskodnak,» hogy a legkorábbi orosz állam, a kijevi Russz korában eljutott már az orosz társadalom a fejlődésnek ama fokára, amikor az írásbeli dokumentumokat politikai fegyverként képes felhasználni és épp ezért saját érdekében gondoskodik azok megőrzéséről. Felsorolja ezután a levéltári jog legfőbb forrásait, azokat- a normatív jellegű dokumentumokat, amelyek a levéltárak jogállását, ez utóbbinak az államigazgatás hierarchiáján belüli alakulását, a levéltárak munkásságának irányát és körét meghatározzák. Ilyenek a középkorban a Russzkaja Pravda, a későbbi századokban a törvénykönyvek, statútumok, a legutolsó századokban pedig a hivatalos törvény- és rendeletgyűjtemények. A levéltártörténeti források harmadik csoportja az egyes levéltárak belső életét, szervezetét, munkásságát dokumentáló segédletek, elsősorban a levéltárosok által összeállított leltárak, amelyeknek célja, rendeltetése, szempontjai igen különbözőek lehetnek, de elsődles ges céljukon kívül arra is alkalmasak, hogy leyéltártörténeti forrásul szolgáljanak. Majakovszkij rámutat arra a tényre, hogy a levéltárak már mintegy félezer évvel ezelőtt magukra vonták az uralkodó osztály egyes képviselőinek figyelmét abban a vonatkozásban, hogy a történeti feldolgozások számára nélkülözhetetlen források rendkívül gazdag tárházai. Nagyjában a XVI. századtól kezdődően kimutatható, hogy a levéltárak már nemcsak mint a jogokat biztosító okmányok őrzőhelyei játszanak szerepet — bár ezt a gyakorlatias jelentőségüket természetesen sohasem vesztették el —, hanem a történetírók munkájának elsőrendű segítői is (kezdetben természetesen csak nagyon szűk kör számára lehetséges a levéltári kutatás). Röviden bemutatja ebben a vonatkozásban az utolsó hárbmszáz év orosz historiográfiájának azokat a s

főbb műveit, amelyek anyagukat elsősorban a levéltárakból merítették. A levéltári iratanyag könnyebb hozzáférhetősége érdekében már a múlt század elején szokásossá vált Oroszországban az elkészült levéltári leltáraknak immár kifejezetten a kutatni szándékozó történészek tájékoztatása érdekében nyomtatásban való közzététele. A múlt század derekára kialakult Oroszországban a levéltártan, mint önálló történeti segédtudomány, amelynek már európai színvonalon működő tudósai élethivatásuknak tekin-, tik ez új diszciplina művelését (elsősorban N. V. Kalacsov). Az 1870-es évektől kezdve a levéltárak állami jelentőségét méltató, rendszerüket és állagaikat ismertető értekezések jelennek meg, megalakul az Archeológiai Intézet Pétervárt, amely — félreértések elkerülése végett — nem a szűk értelemben vett régészettel, hanem a történettudomány minden ágával foglalkozott. Adva volt a fórum: az Archeológiai Intézet, valamint a vele párhuzamosan működő archeográfiai. bizottságok, amelyek szervezett módon foglalkoztak levéltártannal, beleértve a levéltártörténetet is, jelentős mértékben közreműködtek forráskiadványok összeállításában, levéltárelméleti kérdésekről vitaüléseket rendeztek. A következőkben bemutatja a tankönyv a levéltártan kérdéseivel foglalkozó forradalom előtti orosz, valamint a cári korszak levéltárügyét tárgyaló szovjet szakirodalmat. A következő fejezetek genetikus rendben, a Szovjetunió népei történetének periodizációja szerinti tagolásban ismertetik a levéltárak kialakulását, fejlődését és munkásságuk főbb irányait. Időbeli határai az előadásnak az i. e. VII. század és 1917, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom (vagyis több mint két és fél ezer évet ölel fel). Ami a földrajzi határokat illeti, a Szovjetunió területén élő valamennyi nép levéltárügyét ismerteti (tehát nemcsak orosz levéltártörténelém). . A Majakovszkij munkájában tárgyalt legrégebbi levéltárak Urartu (a mai Grúzia és Örményország), valamint a Fekete-tenger északi partvidékén fekvő görög kolóniák archívumai. Szól ez a fejezet a rabszolgatartó és praefeudális társadalmak levéltárügyéről is (Chorezm, Baltikum, volgai Bolgária, kazár birodalom).