Levéltári Közlemények, 33. (1962)

Levéltári Közlemények, 33. (1962) 1. - Paulinyi Oszkár: A bizottsági ügyvitel rendszeresítése a magyar udvari kamaránál, 1749–1772 / 15–26. o.

18 Pauli nyi Oszkár Eltérően a döntés, a határozathozatal módozatainak konkrét szövegezésű rögzítésétől, meglehetősen elmosódott, inkább csak egy-egy közvetett megjegyzésként csillan fel az utasításokban az ügy véleményező ismertetésének, kiváltképp pedig előkészítő tanulmányozásának a mozzanata. A tanácsülesi jegyzőkönyveknek meglehetősen szűkszavú, inkább csak a XVIII. század elejétől bővülő adatszolgáltatása

11 és az utasítások alapján az első két évszázad (1531—1730) gyakorlata nagy vonalakban a következőkben körvonalazható. Megvitatásra és elbírálásra az elintézésre váró ügyeket a tanácsban vagy az elnök vagy a titkár terjesztette elő az ügyet felvető iratok ismertetésével. Az ügyforgalom növekedésével e feladatkör nagyja természetszerűen mindinkább a titkárokra tolódott át, ők váltak a szőnyegre kerülő iratokat ismertető előadókká, referensekké. Ez is lehetett egyik oka annak, hogy a XVIII. század elején a tanácsülesi jegyzőkönyv vezetését külön protocollistára bízták. •Az ismertető előterjesztés lehetett egyben — magától értetődőnek tetszik — véleményező javaslat is. Erre enged következtetni az 1720. évi utasítás 7. pontjának az a rendelkezése, hogy a tanácsülésben jelenlévő titkárok az elnök engedélyével tájékoztatás céljából felszólalhatnak ugyan, de véleménynyilvánításuk szavazatszámba nem vehető.

12 Megjegyzendő, hogy mindez csak szóban, nem írásban történt. Maguk a tanácsosok — általában — nem foglalkoztak az ügyek előkészítő tanulmányával. Véleményüket (votum) az elnök felszólítására „ex tempore", kapásból adták le a tanácsülésben. Ezt árulja el az_ 1720. évi utasítás 2. pontja, hozzáfűzvén, hogy amennyiben nagyobb horderejű ügy kerülne tárgyalásra és a tanácsosok valamelyike nem tudna azonnal nyilatkozni, ez esetben az ügy tárgyalása a következő napra halasztassék, sőt, ha szükséges, az illető tanácsosnak az ügyiratok is kiadhatók tanulmányozásra. Voltak persze kivételek. Adott esetben megbíztak egy vagy két tanácsost, ad hoc bizottságot küldtek ki egy-egy ügy előkészítő tanulmányozására. Említést tesz ilyen bizottságokról az 1720. évi utasítás, és az ülési jegyzőkönyvek már a XVI. században is tanúskodnak ily megbízatásokról. Az idők folyamán e gyakorlat kétségkívül sűrűsödik, ám így is csak kivétel marad. Tipikus a másik, ez nyomja rá az egészre bélyegét. A helyzetkép, vázlatos körvonalaival is, a bontakozó fejedelmi abszolutizmus központi kormányszékeiben testet öltő bürokráciának egy alapvető fogyatékosságát leplezi le. A gyakorlat írástudói ebben a korszakban ^még egyáltalában nem érzékelik igazában az ügyek előkészítő tanulmányozásának a jelentőségét, az nem válik bennük tudatossá. Amennyiben és amennyire ez mégis szóhoz jut, nem a tudatos felismerésnek, hanem ^ pusztán az ügymenet mechanizmusának köszönheti — spontán — érvényesülését. Úgy is mondhatnók, csak az iratkezelés vonalán, amelyet ekkor szinte egészében a titkár ^fog össze, lopakodik be az ügyintézés szférájába. A helyzetkép lényegében a gyakorlati, az ügyintéző írásbeliség elméleti fejletlenségének, gondolatszegénységének a kifejezője. Érdemes rá felfigyelni. Több mint csak egy viszonylata az új, az okleveles örökébe lépett ügyiratös írásbeliségnek. Egyik forrása a Habsburg-centralizáció százados meddőségének. 11 E tekintetben egyelőre csak a tanácsülesi jegyzőkönyvekről a tervbevett leltár számára készült és az Országos Levéltár feudáliskori osztályán elfekvő ismertetésünk kéziratára utalhatjuk az olvasót. 12 Kérészy 2. i. ni. 186. 1.