Levéltári Közlemények, 33. (1962)

Levéltári Közlemények, 33. (1962) 1. - Szűcs László: Adalékok a bécsi központi levéltári anyag Ausztria és Magyarország közötti felosztásának történetéhez, 1875–1918 / 27–42. o.

Adalékok a bécsi központi levéltári anyag felosztásának történetéhez 39 zott elvek alapján válassza ki a magyar fél az őt illető fondokat, mind a Haus-, Hof- und Staatsarchivból, mind pedig a Hofkammerarchivból — s mindkét levéltár megmaradó részét viszont egyesítsék a közös külügyminiszter felügyelete alatt.

24 Ez a megoldási terv észrevehetően bizonyos szempontból visszatérés volt a delegáció 1884. november 17-i ülésén elhangzott javaslathoz s tulajdonképpen ennek magasabb szinten, a proveniencía tan biztos elvi alapján való felújítását jelentette. Ez az álláspont egyébként nyilvánvalóan idegen volt a magyar kormány számára, különös tekintettel az ellenkező célt szolgáló jelentős pénz- és energia áldozatra. Éppen ezért, talán nem véletlen folytán, mikor a Miniszterelnökség hozzászólás végett megküldte a memorandumot a Pénzügy-, és a Belügyminisztériumnak, ezek hosszasan késlekedtek a válasszal. Végül a közbejött forradalmi és katonai eseményei*' folytán tárgytalanná vált ez a rendezési javaslat is. A Monarchia szétbomlása után pedig természetszerűleg újból fel kellett mérni az egész kérdést, hogy az új helyzetnek megfelelő helyes álláspont kialakulhasson. Ez az új álláspont azonban végül már nem járt messze a Haus-, Hof- und Staatsarchiv igazgatójának fent idézett memorandumában foglaltaktól. * Áttekintve a közös levéltárak felosztása körüli viták 1875—1918 közötti szakaszát, megállapíthatjuk, hogy ez a látszólag kevésbé politikai természetű kérdés is az ezekben az években állandóan napirenden lévő közjogi harcoknak vált tárgyává. A közös levéltárak problémája ugyan nem került olyan élességgel a napi politikai küzdelmek homlokterébe, mint például a vezényleti nyelv, a zászló vagy a címer kérdése, mégis aligha lehet észre nem venni az ezekkel fennálló rokonságát. Így tehát az általános közjogi célkitűzést a közös levéltárak kérdésére konkretizálva, a magyar félnek az volt a szándéka, hogy minden eszközzel minél több iratot szerezzen meg Magyarország számára, az osztrák félnek pedig, hogy az össz-monarchia érdekeit érvényre juttassa s minél több iratot tartson Bécsben. Ezek a célok — az általános közhangulatnak megfelelően — meglehetős határozottsággal, mondhatnók nyersen, kifejezésre is jutottak. Ez a helyzet a tárgyalás egész folyamára rányomta a bélyegét. Minthogy azonban mégis egy meghatározott tudományág témakörébe vágó kérdésről folyt a vita, mindkét fél a maga célkitűzéseit legjobban szolgáló levéltárelméleti alapot igyekezett teremteni magának. Ez a levéltárelméleti alap, bár az előtérbe került politikai szempontok mögött nem mindig kapott határozott megfogalmazást, mégis mindkét fél érvelésében felismerhető. így az osztrák fél meglehetős következetességgel a proveniencia elvének álláspontjára helyezkedett, minthogy ez szolgálta legjobban a célkitűzéseit. A magyar fél — és itt elsősorban Pauler Gyula tevékenységére kell utalni — álláspontjára ezzel szemben a pertinencia elvének, illetve a tárgyi, tematikai szempontok érvényrejuttatására való törekvés volt a legjellemzőbb. Ezek megállapításakor azonban azt is meg kell jegyezni, hogy mindkét fél csupán a politikai szükségességeknek, illetve lehetőségeknek megfelelően maradt következetes a számára leginkább megfelelő levéltári elvhez. Az osztrákok következetességén például az 1890-es évek végén esett csorba, amikor elismerték a tematikai szemponOL irattár 1919—21.