Levéltári Közlemények, 33. (1962)

Levéltári Közlemények, 33. (1962) 2. - IRODALOM - Ila Bálint: Kiss Lajos: A régi Rétköz. Budapest, 1961. / 285–288. o.

.286 Irodalom a halászat, vadászat, víziélet, földművelésről, jószágtartásról, ezeken kívül a népi építkezésekről, tűzhelyekről, ruházatról, még a babonás szokásokról, végül a temetkezésekről is." Tehát idős emberek emlékezetében élő hagyományok összegyűjtésével a Rétköz történeti képét, az egykorú történeti tájat rekonstruálja, azt, amelyben az ember élt, munkálkodott, kenyerét kereste és a tájat formálta. Hogy gyűjtése valóban hasznos és időtálló eredményekkel járjon, községenként és ezeken belül falu- és határrészekre bontva végezte el az idős emberek kikérdezését. Így tudott azután a megvizsgált 30 községről élettel teli, hű képet rajzolni. -Ám ez csak egyoldalú kép lett volna, hiszen az emberek emlékezete alig ér tovább nagyatyáink koránál; tehát a régi történeti élet, a több évszázadra visszanyúló hagyomány ebből .nagyrészben hiányzott volna. Tudósunk megtalálja a helyes és egyetlen követhető utat, nem is habozik arra lépni, bár annak követése, jól tudja, sok időt igényel. Felkutatja a levéltári forrásokat, mégpedig mind a már publikáltakat, mind a levéltárban őrzötteket. Az egykorú térképekből, tanúvallatásokból, tagosítási iratokból, oklevelekből, jegyzőkönyvekből, úrbéri iratokból stb. épít fundamentumot a szóbeli hagyományokhoz és így részben igazolja .adatközlőit, részben visszamutat egészen a XIII. századig, nemegyszer még régebbre. Es éppen ebben különbözik Kiss Lajos munkája minden eddigitől és ez teszi a maga nemében egyedülállóvá. Ez a munkamódszer nehéz és időigényes; a kezdettől a kinyomtatásig ebben az esetben kereken 40 év múlt el, ami — a közbeeső háború leszámításával is — roppant nagy idő a kutató tudós életében, az eredmény azonban — legalábbis nézetünk szerint — — bőven megéri a ráfordított sok időt. Lássunk csak egy példát fejlett módszerére. Nem szorítkozik a hely- és határnevek sablonos, minden magyarázat nélküli közlésére, hanem a velük jelölt föld, terület stb. történetét is megkísérli minden esetben felvázolni; megkeresi a nevek emlékeit a múltban, a XIV—

XV. századi határjárásokban, osztályokban; követi azokat egészen a jelenig, végül .meghatározza a terület mai nagyságát, jellegét és minőségét. Helynévi adatait tehát a földrajz, a néprajz, a nyelvészet, a jogszokások stb. kutatója készen kapja, neki nem kell aovábbi, esetleg bonyolult kutatásokat végeznie, ami elkerülhetetlen, ha a földrajzi nevek publikálása nem ilyen módszerű. A Rétköz 30 községének leírását neveik mai alakja szerinti ábécé-sorrendben közli. Minden szöveg elején a legrégebbi névformákat nyomtatja le a forrás megjelölésével, ezután következnek az egyes helységek biográfiái, nagyjában azonos sémával és azonos beosztással, majd a földrajzi nevek, végül a régi falupecsétek fényképei és azok magyarázata zárják le a közlést. A középkorra a kiadott források mellett' idéz több eredeti oklevelet is, a későbbi időkre, főleg a XVIII—

XIX. századra Szabolcs megye, az Országos Levéltár, a helyi községi és egyházi levéltárak s a leleszi konvent anyagából merít, de felhasznál eddig teljesen elhanyagolt, igen értékes forrásokat is, mint pl. a ref. lelkészi régi díjleveleket. Az így gyűjtött adatok képezik az alapot, amelyre rárakja az élő adatközlőktől nyert értesüléseit s a kétféle hagyomány összehangolásából és összeegyeztetéséből építi fel érdekes mondanivalóját. Biográfiái tudósítanak a legrégebbi és későbbi birtokosokról, az egyházi viszonyokról, a templom építési idejéről. Egy-két keresztmetszetben értesítenek a lakosság vallási és nemzeti hovatartozásáról, szólnak az esetleges falupusztulásról és újratelepítésről, a telepesek nemzetiségéről. Tárgya a földesúri elnyomás is, pl. Vencsellőnél, ahol a Dessewffy uraság a jobbágyok értékes földjeit a maga részére foglalja el és silányakat ad helyettük. A könyv legszebben felépített és megírt része a termelés képének és a termelési viszonyoknak a megrajzolása, a termelési ágaknak, a termelőeszközöknek és általában a nép termelő tevékenységének ismertetése. Szinte az olvasó előtt dolgozik és termel a Rétköz régi népe, annyira megelevenítő itt szerző előadása. Lápvidék, tehát szántója kevés, az is vizenyős, kevéssé értékes. „Rétközberencsben 1—2 hold földet 1 liter pálinkáért lehetett venni." A községek határa a XVIII. század második felében is a legtöbb helyen két nyomás, faekével szántják. Kitűnik Gáva, ahol már 1772-ben ugar, gabona, tavaszi és kapás forgót ismernek. A vizenyős földben búza kevés terem, inkább rozs, a nép azonban több községben kukoricakenyeret eszik, vagy távolabbi vidékekről hoz magának gabonát. A faekét Paszabon maguk a lakosok készítik. A lápos, árteres és vizenyős vidéken rengeteg a hal, a csík, a fíziszárnyas, a nád, a gyékény stb., ezek jelentik tehát elsősorban a megélhetési forrásokat. Beszterec határa pl. 1851-ben 2000 hold, ebből is csak egy nyolcadrész művelhető, a többi vizes terület. A falut tréfásan a világ végének nevezték, mert áradásos időkben csak csónakon lehetett benne közlekedni — minden gazdának volt is csónakja —, de kimenni belőle így sem. 1921-ben területe 2014 hold, most már alig tizedrésze vizes, ez is csak áradáskor. Komoron árvízkor még lóháton is fel kellett a nagy víz miatt a lábat húzni. A vizekben, tavakban sok a hal, annyi, hogy el sem tudják adni és a disznókkal etetik a felesleget. Debrecenbe, Miskolcra, Demecserből külföldre: Krakkóba és Lembergbe is szállítják. A hal mel-