Levéltári Közlemények, 33. (1962)

Levéltári Közlemények, 33. (1962) 1. - IRODALOM - Spira György: Soós Imre: A jobbágyföld sorsa Heves megyében a XVIII. században. H.n., é.n. [Eger, 1958.] A jobbágyföld helyzete a szolnoki Tiszatájon 1711–1770. Szolnok, 1958. / 197–201. o.

Irodalom 199 törekvéseiben kell keresnünk. S az úrbérrendezést megelőző időszakban legjelentősebbeknek ezek közül is a több uraság által közösen birtokolt falvak földesurai közti birtokosztályra irányuló kezdeményezéseket minősíthetjük. Kezdetben — mutatja ki Soós — ezek a birtokosztályok csak az illető községek belső telki állományának megosztására szolgálnak abból a célból, hogy végbemenetelük után az egyes földesurak akadálytalanabbul telepíthessenek jobbágyokat a maguk részére s jobbágyaiktól közvetlenül sajátíthassák el a feudális szolgáltatásokat, de az addig egységes, faluméretű földközösség már ezeknek a következtében is annyi kisebb közösségre bomlik szét mindenütt, ahányan osztoznak a szóbanforgó községen. A 18. század derekán pedig az ilyen osztályok" általában már a majorsági területek kiszélesítését célozzák: az osztozkodó földesurak a határban is zárt területet jelölnek ki jobbágyaik számára, a többit — s éppen a földek javát — majorsági területté nyilvánítják, és ezzel 2. további terjeszkedés lehetőségétől, legfőbb létalapjától fosztják meg a földközösséget. A jobbágyok részére belső telki állományuk nagyságának vagy igavonó állataik számának arányában kimért földterületek tehát szilárd telkekké lesznek, s az úrbérrendezés küszöbén Heves ^ megye falvainak már mintegy a felében találunk elkülönített allódiatúrákat. A majorságiakká nyilvánított földek egy részét azután a földesurak magas bérleti díjak fejében ismét jobbagykézre adják ugyan, nagyobbik részükön azonban (a középbirtokosok is!) saját kezelésükben maradó majorsági gazdaságokat rendeznek be, bár árutermelést — mint Soós kimutatja — sem a középbirtokosok, sem a legnagyobb Heves megyei birtokos, az egri püspök majorságaiban nem folytatnak még ez idő tájt. (Arra, hogy a megyebeli világi nagybirtokokon ugyanekkor folyik-e vagy sem árutermelés, Soós Imre nem tér ki, s ez sajnálatos fogyatékossága okfejtésének.) Ezekben foglalhatóak össze — persze csak igen-igen vázlatosan — Soós Imre legfontosabb eredményei, amelyeket sokatmondó adatokkal gazdagon illusztrálva s a legcsekélyebb sajátos részletet sem hanyagolva el, mégis könnyeri áttekinthető rendszerbe ágyazottan, szinte tankönyvszerű alapossággal ad elő. (Dolgozatait tanulmányi anyagokként kellene is felhasználni egyetemeinken!) Kifogásolni legfeljebb azt lehet, hogy a végső következtetések leszűrését néhol egyfajta szemérmességgel túlságosan az olvasóra bízza. S szóvá kell tenni egy szerkesztési hibáját: azokat az egyes falvak népének helyzetére vonatkozó — egyébként igen fontos — tudnivalókat, amelyeket a tulajdonképpeni tárgyalás során, hogy előadása apróságokba ne vesszen, mellőzni volt kénytelen, külön adattárban foglalja össze, s ezt egyik tanulmányában — helyesen — legvégül, függelékszerűen közli, a másikban viszont, három részre osztva, a földközösségi rendszerről, az irtásföldekről, illetve a szabályos telekrendszerről szóló fejezetek végére helyezi (aszerint, hogy az illető falvak az úrbérrendezés idején melyik rendszer keretei között éltek), mivel azonban ez az adattár korántsem csak az adott földhasználati formára vonatkozó felvilágosításokat tartalmaz, hiába különíti el a tulajdonképpeni szövegtől: ha egyszer annak fejezetei közé ékeli, mégis rést üt véle a tárgyalás folyamatosságán. Maradéktalan elismeréssel kell szólni viszont arról az átgondolt, finom módszerességről, amellyel Spós sokszor fölöttébb szűkszavú forrásait vallatóra fogja. Nagyon ötletes és tanulságos például — hogy ^egyebet ne is említsek — az az eljárás, amellyel az egyes falvak lakóinak az 5. úrbéri kérdőpontra adott válaszaiból nemcsak azt bogozza ki, hogy az illető községekben földközösségi avagy szilárd telekrendszer állott-e fenn, hanem azt is, hogy az utóbbi változat esetén a külső telki állományt belsőségük nagyságának avagy igásállataik számának arányában mérték-e ki a jobbágyok részére. Külön is ki^ kell emelni továbbá a Soós Imre által felvonultatott statisztikai anyag lenyűgöző gazdagságát; táblázataiból részletes számszerű képet kapunk többek között arról, hogyan fogyatkozott meg az egri püspökség jobbágyok által lakott falvainak s ezek népességének száma 1579 és 1682 között, mekkora volt az úrbéres és mekkora volt a majorsági szántóterület az egyes megyebeli községek határában 1788-ban, hogyan alakult az egyes megyebeli községek jobbágytelkeinek és jobbágy-, illetve zsellérháztartásainak száma az úrbérrendezés és a jobbágyfelszabadítás között, sőt még olyan kuriozitásokról is értesülhetünk, hogy például 1728-ban 15 tiszamenti község jobbágycsaládjai közül hányan laktak házban, hányan kunyhóban s hányan csak földbevájt veremben; azt pedig, hogy az ilyesféle összeállítások mennyire értékesek s mennyire ritka kincsek történeti irodalmunkban, a hozzáértőknek szükségtelen magyarázni. Megjegyzendő viszont, hogy a statisztikai anyag feldolgozása terén a szerző némileg tovább is mehetett volna: több táblázat végéről sajnálatosan hiányoznak az összesítések, amelyek pedig nyilvánvalóan növelnék az adatanyag felhasználhatóságát, a megye egészére kiterjedő táblázatok értékét fokozná továbbá, ha az egyes községek földesuraik réteghovátartozandósága szerint csoportosítva sorakoznának fel bennük, s végül ^ nagy örömünkre szolgálna — mert ismereteinket igencsak gazdagítaná —, ha az úrbéri tabelláknak a telkesjobbágyok számára vonatkozó adatait (s, amennyiben az alapul vett — általunk köze-