Levéltári Közlemények, 33. (1962)

Levéltári Közlemények, 33. (1962) 1. - IRODALOM - Spira György: Soós Imre: A jobbágyföld sorsa Heves megyében a XVIII. században. H.n., é.n. [Eger, 1958.] A jobbágyföld helyzete a szolnoki Tiszatájon 1711–1770. Szolnok, 1958. / 197–201. o.

200 Irodalom lebbről nem ismert — forrás módot ad erre, a hasonló 1848-i adatokat is) Soós Imre tovább bontotta volna a jobbágyság egyes rétegei szerint (éppúgy, ahogy az egri püspökség jobbágyainak említett 1579-i és 1682-i összeírása esetében csinálta). Ámbár lehetséges, hogy ezekben a követelésekben (s kivált az utolsóban, amelynek a szerző csak igen nagy további munkával tehetett volna eleget) már a kritikus telhetetlenségének — s talán éppen a szerző máris elvégzett hatalmas munkája által kiváltott telhetetlenségének — jelét kell látni . . . Egyetlen olyan csoportja van Soós Imre fejtegetéseinek, amely a bírálót komolyabb ellenvetésekre késztí; ez pedig a Mária Terézia-féle úrbérrendezés következményeinek elemzése, amely mindkét dolgozatnak az utolsó fejezetét tölti ki. Nem mintha akár csak ezek 'a fejezetek is szűkölködnének fontos és helytálló eredményekben — elismerésreméltó és vitathatatlan például az az eljárás, amellyel a szerző megvilágítja, miért mutatkoznak oly nagy s oly változatos (a jobbágyok szempontjából vegyesen hol előnyös, hol meg hátrányos) különbségek az úrbérrendezés előtti jobbágybirtokok és az úrbérrendezés alkalmával újonnan kimért jobbágytelkek méretei között, vagy az a kép, amelyet ugyanő az úrbérrendezés lebonyolítás során a földesurak javára elkövetett visszaélésekről fest —, mégis vitába kell szállnunk Soós Imrével egy kérdéskört, az úrbérrendezés távolabbi folyományainak felvázolását illetően. Vitatnunk kell mindenekelőtt azt a véleményét, amely szerint a parasztságnak az úrbérrendezést _ követő évtizedekben végbement nagyarányú elzselléresedése az úrbéres földet tartósan a pillanatnyilag adott határok közé szorító úrbérrendezés következménye; vitatnunk kell ezt egyrészt azért, mert az úrbéres földteriilet határai — mint éppen Soós Imre adatai mutatják — az úrbérrendezés alkalmával korántsem merevedtek meg végérvényesen (az úrbéres földterület Heves megyében már az úrbérrendezés során kerek 20%-kal megnőtt, az úrbérrendezés lezárultától 1848-ig pedig a megvebeli jobbágy telkek száma újabb 18,5°/o-kal növekedett), s vitatnunk kell ezt a megállapítását másrészt azért, mert az urbárium a jobbágyoktól el nem vehető úrbéres földterület kiterjedését — mint ismeretes — nem maximálta, hanem minimálta, ha tehát a földesurak ezt a földterületet a továbbiakban csak kisebb mértékben növelték, mint amekkorára nÖvelniök kellett volna ahhoz, hogy növekedése elejét vehesse a jobbágyság tömeges elz'selléresedésének, akkor ezt a körülményt nem az urbárium, hanem a szóbanforgó földesurak számlájára kell írnunk. Vitatnunk kell továbbá Soós Imrének azt a nézetét, amely szerint „az úrbérrendezés azzal, hogy a bizonytalan mennyiségű, szükség szerinti robot helyett mindenütt az évi 52 napi igasrobotcn rendszeresítette, biztosította a majorföldek megmunkálásához az ingyenes munka6 i e

f í^ me

g

tereintett

e a földesúri majorok nagyarányú kiépítésének lehetőségét"; vitatnunk kell ezt _a^ megállapítását azért, mert az urbárium a jobbágyoktól elsajátítható szokáltatasok mennyiségét — mint ismeretes — nem minimálta, hanem maximálta, ha tehát a földesurak a jobbágyoknak az urbárium szerinti maximumot el nem érő robotszolgáltatásait majorsági gazdálkodásuk fejlesztése érdekében növelni akarták, ezt az urbárium nélkül is, sőt anélkül ^ még akadálytalanabbul megtehették volna (amint az úrbérrendezés előtt is syakorta megtették, nemegyszer ^ az urbárium által utóbb megszabott határon is jócskán túlmenve), ha pedig az áruértékesítés lehetőségeinek korlátozott volta miatt egyelőre nem volt szükségük a jobbágyok robotszolgáltatásainak növelésére, akkor jobbágyaikat az úrbérrendezés után — s mintegy attól ösztönöztetve — sem kötelezték az urbárium által igénybevehetőnek minősített maximális robotmennyiség ledolgozására, — és ezt bizonyára tényszerűen is bizonyítanák az úrbérrendezést követően végbement urbariaüs investigatiók iratai Heves megye vonatkozásában is (amint például az általam közelebbről ismert Pest megye vonatkozásában — tudom — ezt bizonyítják). Ve^ül pedig vitatnunk kell Soós Imrének azt a megállapítását, amely szerint az úrbéres földeknek az úrbérrendezést követően végrehajtott mérnöki felmérése után s ennek hatására „a ketnyomásos gazdálkodást... mindenütt felváltotta a háromnyomásos gazdálkodás"; más megyék területén ugyanis^ még 1828-ban is. számos mérnökileg már felmért s mégis ketnyomásos gazdálkodást folytató falvat írtak össze, ennek tudatában tehát egvrészt nem tarthatjuk valószínűnek, hogy éppen Heves megyében egyetlen ilyen módon gazdálkodó község se maradt légyen, másrészt megint csak kizártnak kell tartanunk, hogy a háromnyomásos gazdálkodás —; különben kétségtelen, de nem egycsapásra, hanem fokozatosan végbemenő — térhódítása éppen az úrbérrendezés következménye. Az igazság kedvéért azonban ki kell emelni, hogy Soós Imre fejtegetéseinek épp az úrbérrendezéssel kapcsolatos csoportja — s ezen belül is épp az úrbérrendezés távolabbi folyományaival foglalkozó része — sokkal vázlatosabb, mint a többi; ez már inkább csak sommás kitekintés, nem pedig a korábbi szakaszokhoz fogható rendszeres tárgyalás, s az említett vi-