Levéltári Közlemények, 33. (1962)

Levéltári Közlemények, 33. (1962) 1. - IRODALOM - Spira György: Soós Imre: A jobbágyföld sorsa Heves megyében a XVIII. században. H.n., é.n. [Eger, 1958.] A jobbágyföld helyzete a szolnoki Tiszatájon 1711–1770. Szolnok, 1958. / 197–201. o.

,- 198 Irodalom teljes falvak elnéptelenedtek: ott a szomszédos jobbágyközségek) birtokába kerülnek, azok pedig saját tagjaiknak bocsátják őket rendelkezésükre. Sőt hovatovább a még megmaradt telkek is beolvadnak a közösen birtokolt területekbe, mivel lakóik a hatalmas s egyre növekvő állami és földesúri adók elől mind kisebb telektöredékekre kényteleníttetnek húzódni. S ezt a folyamatot még erősíti az a körülmény, hogy a szilárd telekrendszernek kedvező földmű­velést nagymértékben háttérbe szorítja a külterjes állattenyésztés, amely szintén állandó­mozgásra készti a népességet. Amikor tehát a török kiűzése után megkezdődik a falvak lakosságának újólagos fel­töltődése, a szilárd telekrendszernek szinte már nyomai sem találhatóak meg. A földeket a jobbágyok először többnyire szabad foglalás formájában, azaz tetszőleges helyen, mértékben és időre veszik birtokukba, s a földfoglalásnak csak a rendelkezésükre álló munka- és igaerő mennyisége szab határt. Ez a szabad foglalás pedig — hangsúlyozza helyesen Soós Imre — nem azonos a jászkun kerületben vagy tanyavidékeken dívó, avagy egyes nemesurak által gyakorolt első foglalássú, amely állandó fekvésű örökbirtokok kialakítását célozza; szabad foglalás esetén a jobbágy valamely földdarabot csak addig vesz birtokába, amíg annak friss termőereje ki nem merül, s ha egy-két esztendei használat után odahagyja, ugyanazt a föld­darabot birtokába veheti a községnek bármely más lakója is. Szabad foglalásra persze csak addig van lehetőség, ameddig elég nagy a földbőség. A job­bágyok számának további növekedése tehát lassankint arra kényszeríti a községek tekintélyes hányadát, hogy a földfoglalás szabadságát korlátozzák: a határt, a földek minőségi és fek­vésbeli különbségeit figyelembe véve, dűlőkre tagolják s az egyes jobbágyoknak most már időről időre maguk osztanak arányos parcellákat valamennyi dűlőből. így lép a szabad fog­lalás rendszerének helyébe az újraosztásos földközösség, amely — mint Soós rámutat — egyet kivéve minden lényeges vonásában megegyezik az Engels által leírt német földközösséggel, ez az egy eltérő vonás pedig abban áll, hogy nálunk csak igen ritkán és mindig csak át­menetileg fordul elő a földeknek az egyes jobbágyok között egyenlő mértékben történő szét­osztása, csak olyankor, amikor az egyes jobbágycsaládok munka- és igaereje között (még) nem mutatkoznak számottevő különbségek, egyébként viszont nálunk az egyenlőtlen osztás az általános: az egyes jobbágyok vagy az általuk fizetett adó,.vagy az általuk birtokolt belső telki állomány nagysága, vagy pedig (s — mint Soós nyomatékosan kiemeli — ez a leggya­koribb) igavonó állataik száma szerinti arányban részesednek a közösség birtokában lévő földből. Az újraosztásos földközösség tehát Magyarországon egyáltalán nem gátolja meg vagyoni különbségek kialakulását, ámbár a földközösség keretei között valamelyes földterü­lethez mindig jutnak az igaerővel egyáltalán nem rendelkező nincstelenek is s minden jobbágy­nak lehetősége van arra, hogy igásállatainak számát megnövelve, a következő újraosztás al­kalmával a korábbinál nagyobb földterületre tegyen szert. De éppen azért, hogy az egyes jobbágyok növekvő földigényét kielégíthesse, a közös­ségnek magának is terjeszkednie kell, vagyis még az újraosztásos földközösség fennállásának is elengedhetetlen feltétele néminemű földbőség. Ha tehát további terjeszkedésre a közösség­nek sem nyílik többé lehetősége, a földközösség pedig szükségképen azonnal bomlásnak indul, olyan helyeken pedig, ahol a határ már kezdetben is szűk, újraosztásos földközösség eleve sem , yagy csak rövid, átmeneti időre alakulhat ki. Kivált a természettől szűkhatárú hegy­vidéki falvakban találkozunk az utóbbi esettel; ezeknek a lakói a szabadon elfoglalható szántók megfogyatkoztával a környező erdőket kezdik irtani, hogy újabb szántóterületre tegye­nek szert, s mivel az ilyen irtásföldek csak több év elteltével egyenlítik ki a termővé­tételükre fordított fáradságot, ezeket az illető jobbágyok már első foglalásként, tartósan veszik birtokukba. Ez (nem pedig a földeknek nemzedékről nemzedékre történő feldarabo­lódása) az oka annak — mutatja ki meggyőzően Soós Imre —, hogy a szóbanforgó falvak határában végtelenül változatos, rendszerbe nem illeszthető telekméreteket figyelhetünk meg — kivéve ott, ahol a földesurak élnek azzal a jogukkal, hogy bizonyos idő (Heves megyében 12 esztendő) eltelte után váltságdíj fizetése nélkül visszafoglalhatják az irtásföldeket, s ezek helyett értéktelenebb és kisebb, szabályozott méretű telkeket bocsátanak jobbágyaik rendel­kezésére. Első foglalással találkozunk továbbá az ellenkező végletet képviselő Mezőtúron, a me­gye legtágasabb határú mezővárosában; itt a határ nagy kiterjedése miatt a gazdák állandó külterületi nyári szállásokat kénytelenek létesíteni s, hogy ne kényszerüljenek ilyeneket több helyütt is építeni, körülöttük egy-egy tagban hasítanak ki maguknak földet és hétéves vetés­forgót vezetnek be, — ezen a helyen tehát éppen ellentétes természeti adottságok vezetnek hasonló eredményre, a földközösségi rendszer hiányára. A közös földhasználat ellenében ható legfőbb tendenciát azonban — Soós Imre ered­ményei is erre engednek következtetni — nem természeti tényezőkben, hanem a földesurak *

Next

/
Thumbnails
Contents