Levéltári Közlemények, 33. (1962)

Levéltári Közlemények, 33. (1962) 1. - IRODALOM - Spira György: Soós Imre: A jobbágyföld sorsa Heves megyében a XVIII. században. H.n., é.n. [Eger, 1958.] A jobbágyföld helyzete a szolnoki Tiszatájon 1711–1770. Szolnok, 1958. / 197–201. o.

,- 198 Irodalom teljes falvak elnéptelenedtek: ott a szomszédos jobbágyközségek) birtokába kerülnek, azok pedig saját tagjaiknak bocsátják őket rendelkezésükre. Sőt hovatovább a még megmaradt telkek is beolvadnak a közösen birtokolt területekbe, mivel lakóik a hatalmas s egyre növekvő állami és földesúri adók elől mind kisebb telektöredékekre kényteleníttetnek húzódni. S ezt a folyamatot még erősíti az a körülmény, hogy a szilárd telekrendszernek kedvező földművelést nagymértékben háttérbe szorítja a külterjes állattenyésztés, amely szintén állandómozgásra készti a népességet. Amikor tehát a török kiűzése után megkezdődik a falvak lakosságának újólagos feltöltődése, a szilárd telekrendszernek szinte már nyomai sem találhatóak meg. A földeket a jobbágyok először többnyire szabad foglalás formájában, azaz tetszőleges helyen, mértékben és időre veszik birtokukba, s a földfoglalásnak csak a rendelkezésükre álló munka- és igaerő mennyisége szab határt. Ez a szabad foglalás pedig — hangsúlyozza helyesen Soós Imre — nem azonos a jászkun kerületben vagy tanyavidékeken dívó, avagy egyes nemesurak által gyakorolt első foglalássú, amely állandó fekvésű örökbirtokok kialakítását célozza; szabad foglalás esetén a jobbágy valamely földdarabot csak addig vesz birtokába, amíg annak friss termőereje ki nem merül, s ha egy-két esztendei használat után odahagyja, ugyanazt a földdarabot birtokába veheti a községnek bármely más lakója is. Szabad foglalásra persze csak addig van lehetőség, ameddig elég nagy a földbőség. A jobbágyok számának további növekedése tehát lassankint arra kényszeríti a községek tekintélyes hányadát, hogy a földfoglalás szabadságát korlátozzák: a határt, a földek minőségi és fekvésbeli különbségeit figyelembe véve, dűlőkre tagolják s az egyes jobbágyoknak most már időről időre maguk osztanak arányos parcellákat valamennyi dűlőből. így lép a szabad foglalás rendszerének helyébe az újraosztásos földközösség, amely — mint Soós rámutat — egyet kivéve minden lényeges vonásában megegyezik az Engels által leírt német földközösséggel, ez az egy eltérő vonás pedig abban áll, hogy nálunk csak igen ritkán és mindig csak átmenetileg fordul elő a földeknek az egyes jobbágyok között egyenlő mértékben történő szétosztása, csak olyankor, amikor az egyes jobbágycsaládok munka- és igaereje között (még) nem mutatkoznak számottevő különbségek, egyébként viszont nálunk az egyenlőtlen osztás az általános: az egyes jobbágyok vagy az általuk fizetett adó,.vagy az általuk birtokolt belső telki állomány nagysága, vagy pedig (s — mint Soós nyomatékosan kiemeli — ez a leggyakoribb) igavonó állataik száma szerinti arányban részesednek a közösség birtokában lévő földből. Az újraosztásos földközösség tehát Magyarországon egyáltalán nem gátolja meg vagyoni különbségek kialakulását, ámbár a földközösség keretei között valamelyes földterülethez mindig jutnak az igaerővel egyáltalán nem rendelkező nincstelenek is s minden jobbágynak lehetősége van arra, hogy igásállatainak számát megnövelve, a következő újraosztás alkalmával a korábbinál nagyobb földterületre tegyen szert. De éppen azért, hogy az egyes jobbágyok növekvő földigényét kielégíthesse, a közösségnek magának is terjeszkednie kell, vagyis még az újraosztásos földközösség fennállásának is elengedhetetlen feltétele néminemű földbőség. Ha tehát további terjeszkedésre a közösségnek sem nyílik többé lehetősége, a földközösség pedig szükségképen azonnal bomlásnak indul, olyan helyeken pedig, ahol a határ már kezdetben is szűk, újraosztásos földközösség eleve sem

, yagy csak rövid, átmeneti időre alakulhat ki. Kivált a természettől szűkhatárú hegyvidéki falvakban találkozunk az utóbbi esettel; ezeknek a lakói a szabadon elfoglalható szántók megfogyatkoztával a környező erdőket kezdik irtani, hogy újabb szántóterületre tegyenek szert, s mivel az ilyen irtásföldek csak több év elteltével egyenlítik ki a termővétételükre fordított fáradságot, ezeket az illető jobbágyok már első foglalásként, tartósan veszik birtokukba. Ez (nem pedig a földeknek nemzedékről nemzedékre történő feldarabolódása) az oka annak — mutatja ki meggyőzően Soós Imre —, hogy a szóbanforgó falvak határában végtelenül változatos, rendszerbe nem illeszthető telekméreteket figyelhetünk meg — kivéve ott, ahol a földesurak élnek azzal a jogukkal, hogy bizonyos idő (Heves megyében 12 esztendő) eltelte után váltságdíj fizetése nélkül visszafoglalhatják az irtásföldeket, s ezek helyett értéktelenebb és kisebb, szabályozott méretű telkeket bocsátanak jobbágyaik rendelkezésére. Első foglalással találkozunk továbbá az ellenkező végletet képviselő Mezőtúron, a megye legtágasabb határú mezővárosában; itt a határ nagy kiterjedése miatt a gazdák állandó külterületi nyári szállásokat kénytelenek létesíteni s, hogy ne kényszerüljenek ilyeneket több helyütt is építeni, körülöttük egy-egy tagban hasítanak ki maguknak földet és hétéves vetésforgót vezetnek be, — ezen a helyen tehát éppen ellentétes természeti adottságok vezetnek hasonló eredményre, a földközösségi rendszer hiányára. A közös földhasználat ellenében ható legfőbb tendenciát azonban — Soós Imre eredményei is erre engednek következtetni — nem természeti tényezőkben, hanem a földesurak *