Levéltári Közlemények, 33. (1962)

Levéltári Közlemények, 33. (1962) 1. - IRODALOM - Spira György: Soós Imre: A jobbágyföld sorsa Heves megyében a XVIII. században. H.n., é.n. [Eger, 1958.] A jobbágyföld helyzete a szolnoki Tiszatájon 1711–1770. Szolnok, 1958. / 197–201. o.

Irodalom 497 A közölt adatsorok és táblázatok használatát, értékelését nagyban megkönnyíti az 1784 —87. évi népszámlálás létrejöttét, szervezetét, a népszámlálási kérdőívek rendszerét, rovatait, valamint a népszámlálás fennmaradt forrásanyagát, meg a forrásközlésnek és az összefoglaló táblázatok készítésének módszereit ismertető bevezetés. Ennek végén adtak helyet a szerkesztők annak a résznek is, amelyben — „Az 1784/87. évi népszámlálás fontosabb adatai" címmel — a népszámlálás eredményeit értékelik és az 1960. évi népszámlálás adataival összevetik, az ország mai határainak és megyei beosztásának figyelembevételével. (Ezt a részt véleményünk szerint helyesebb lett volna a népszámlálás forrásanyagának közlése után elhelyezni.) A kötet — nemcsak a benne közrebocsátott nagyértékű forrásanyag, hanem a világos bevezetés, a forrásközlés átgondolt módszerei és az összefoglaló, értékelő táblázatok használhatósága következtében — nagy nyereség a történettudomány különböző területein működő kutatók, sőt az olvasók szélesebb köre, a történeti kérdések iránt érdeklődők számára is. Az előbbiek a kiadványt máris nélkülözhetetlen kézikönyvként tartják számon s használják. Felhő Ibolya SOOS IMRE A JOBBAGYFÖLD SORSA HEVES MEGYÉBEN A XVIII. SZAZADBAN H. és é. n. [Eger, 1958.] 132 1. A JOBBÄGYFÖLD HELYZETE A SZOLNOKI TISZATÄJON 1711—1770 Szolnok, 1958. 46 I. 4 mell. Soós Imre, történettudományunknak ez a vidéki elzártságában immár évtizedek óta fáradhatatlanul dolgozó, odaadó munkása, mai paraszttörténetíróink egyik legkiválóbbika a közelmúltban két új s — mondjuk ki halogatás nélkül: — alapvető fontosságú tanulmánnyal örvendeztette meg olvasóit. A két, egymással szorosan összefüggő (sőt két kiadvánnyá — amire még vissza kell térnünk majd — nyilvánvalóan csak külsődleges okok miatt szétszaggatott, de valójában szerves egységet képező) tanulmány azt vázolja, hogyan alakultak a jobbágyok földbirtoklási lehetőségei és módozatai a török kiűzésétől a Mária Terézia-féle úrbérrendezés életbeléptetéséig terjedő időben az egykori Heves és Külső-Szolnok vármegyének a mai Heves, illetve a mai Szolnok megyéhez tartozó területén, vagyis helytörténeti kutatások eredményeit foglalja írásba s hozza nyilvánosságra, mondanivalójában és jelentőségében azonban messze túlnő a szokványos helytörténeti tanulmányok mértékén. Soós Imre ugyanis, míg egyfelől messzemenően él a helytörténeti kutatóknak azzal a helyzeti előnyével, hogy az egyes jelenségeket a lehető legnagyobb részletességgel és mélységben vehetik szemügyre, addig másfelől (de éppen ennek az eljárásnak a jóvoltából) olyan összefüggésekre derít fényt (jelentős részben elsőként vagy az előtte járók eredményeit bőségesen kiegészítve), amelyeknek ismerete az egész magyarországi parasztság 18. századi történetének jobb megismerését teszi számunkra lehetővé. A jobbágyok földbirtoklásának ezidőbeli története a török uralom alól felszabadult vidékeken — gyakorlatilag — a földközösség újjáéledésének és kezdődő felbomlásának története. S Heves és Külső-Szolnok vármegye határai között mind a közös, mind az egyéni jobbágyi földbirtoklás valamennyi egymást váltó, alacsonyabb- és magasabbrendű magyarországi válfaja megtalálható ekkor, — éppen ez a körülmény ad módot Soós Imrének arra, hogy az általa feltárt gazdag, de szűkkörű adatanyagból — érzékeny elemzőkészségének teljes latbavetésével — olyan fejlődési törvényeket vonatkoztasson el, amelyek — minden bizonnyal — a 18. századi magyar jobbágybirtoklás történetének országosérvényű fejlődéstörvényei. A földközösség ősi intézményének keretei között — emlékeztet Soós Imre — már a 14. század elejétől kezdve feltűnnek az állandó határok közé szorított magánbirtokok mind földesúri, mind jobbágyi viszonylatban, s ettől fogva a közös földbirtöklás, és a szilárd telekrendszer „mint két földhasználati forma egymással párhuzamosan jelentkezik". A török hódoltság alatt azonban az addig egyre nagyobb tért nyerő szilárd telekrendszer ismét visszaszorul, s a 17. század második felében a töröknek kitett területeken újból a közös földbirtoklás kezdetlegesebb rendszere válik uralkodóvá. Mi ennek a magyarázata? A török pusztítás következtében nagy számban lesznek néptelenekké a korábban jobbágykézen lévő telkek, sőt egész falvak is. Ezekre azután a 16. században még sokszor a földesúr teszi rá a kezét, majorsági földeket formálva belőlük. Idővel azonban a földesurak — s kivált a nagyobb birtokúak — mind messzebbre kénytelenek menekülni a terjeszkedő török hódítók elől, jószágaikkal fenntartott kapcsolataik meglazulnak, s a néptelen területek lassankint a jobbágyközségek (ahol