Levéltári Közlemények, 30. (1959)

Levéltári Közlemények, 30. (1959) - Szedő Antal: A magyar levéltárügy jelenlegi helyzete / 3–15. o.

4 Szedő Antal körébe tartoztak. Az általuk készített jelentések a magyar levéltártörténet legértékesebb dokumentumai. 1945-ben, a felszabadulás évében és annak előtte a levéltárak magatartását az irattermelő szervek felé nagymértékű passzivitás jellemezte. Végeredményben nem volt jogszabály-biztosítottá hatáskörük ilyen felügyeletre. De az iratanyag beszállítását sem sürgették a levéltárakba. Törvényes rendelkezés alapján a minisztériumok az Országos Levéltárba iratbeszállításaikat 32 év elteltével eszközölték. A megyei és városi levéltárakba, ha kiesi yolt az irattár helyisége, sokszor már 3—4 év múltán beadták az iratokat (selejtezés nélkül), és csak az esetek egy részében tartották be a 10 éves határidőt. A passzivitás nemcsak a kintlevő anyag irányában, hanem a levéltárakban már bentlevő iratanyag felé is megnyilvánult, csak kevés repertórium készült és a leltár fogalma 1941-ig szinte ismeretlen volt mind a levéltárakban, mind a szakirodalomban. 1941-ben Ember Győző vetette fel egy rövid cikkben a leltárkészítés problémáját, de a cikknek nem volt visszhangja. így levéltári leltár a szónak nemzetközi értelmében 1945 előtt nem készült a magyar levéltárakban. Nagyon megnehezítette a levéltári anyag feltárásának munkáját a magyar iratkezelési rendszerek (regisztratúra) primitív volta. Ezen a területen a lemaradás az általános európai fejlődéssel szemben párhuzamos a levéltárügy fentemlített fejlődésével. A tárgyi tagolódást általában csak a központi hatóságok irattárai s a területi levéltáraknak 1850 előtti anyagai ismertek, de ez a tagolóelás sem volt túlságosan részletekbemenő, több rokon ügykör iratait egyesítette egy tételben. A területi levéltárak 1902 utáni anyaga (1902-ben a Belügyminisztérium rendeletileg szabályozta a vármegyei irattárak működését) általában időrendben fekszik, egyetlen csoportosítás az, hogy az egy ügyre vonatkozó iratok együtt vannak. (Ez az ún. alapszámos rendszer általános volt olyan irattárakban is, melyek az alapszámokat egyébként tárgyi csoportokban egyesítették.) Természetes, hogy az ilyen rendszerű levéltári anyag leírása nehézségekkel jár. Éppen ezért nem lehet mereven ragaszkodni ilyen anyag rendjénél a proveniencia elvéhez. 1945 után a magyar levéltárosok körében egyre inkább előtérbe került az a nézet, hogy az ilyen rendszerű anyagoknál ki kell dolgozni egy tárgyi elvű rendezési sémát és ennek alapján át kell rendezni az iratokat, hogy ilyen módon leírásuk repertórium vagy leltár segítségével egyáltalában lehetővé váljék. A területi levéltárakban még egy másik nagy akadály is jelentkezett, éspedig az, hogy, kivéve Budapest főváros levéltárát, igen kis létszámmal dolgoztak és igazgatási feladatokat is kellett végezniök. Ami a létszámot illeti, a főlevéltárnokori, a levéltár vezetőjén kívül csak egy hivatalsegéd vagy legfeljebb még-egy irodatiszt (kezelési tisztviselő) szerepelt a levéltárak létszámában. Ami az igazgatási feladatokat illeti, nagy terhet rótt a magyar levéltárakra az anyakönyvi másodpéldányok kezelése, és a vízikönyvek vezetése. Ez utóbbi két feladatot törvény írta elő. Sokszor azonban a föle vél tárnok hivatali főnöke (alispán vagy polgármester) még ezen felül is különféle ügyek vitelét bízta a levéltárosokra, anélkül, hogy erre törvényes joga lett volna. {Ilyen, sokhelyütt a levéltárosokra bízott ügyek*voltak például az útlevélés állampolgársági ügyek vagy a választói névjegyzék készítésének irányítása stb.) Mindez természetesen semmiesetre sem menti teljesen a polgári levéltárosok mulasztásait, a segédletek és elsősorban a leltárak készítése terén. Meg kell emlékeznünk itt a Tanácsköztársaság levéltárügyi rendelkezéseiről. A Tanácsköztársaság alatt megjelent két népbiztosi rendelkezés elő-