Levéltári Közlemények, 30. (1959)

Levéltári Közlemények, 30. (1959) - IRODALOM - Degré Alajos: Hajnóczy József közjogi-politikai munkái. Sajtó alá rendezte: Csizmadia Andor. Bp., 1958. / 164–166. o.

Irodalom 165 Magyarország országgyűléséről és annak szervezetéről szóló közjogi értekezés. Ezeket 1790 februárja és 1791 márciusa között írta. Csak a kritikai, politikai részt teszi közzé két 1792 tavaszán készült, nyomtatásban is megjelent könyvéből: A katolikus egyházi rendről Magyarországon alkotott törvények kivonata, és A különféle közterhekről szóló értekezés. A fordítás precíz, világos, szép magyar nyelven készült. Mindössze egy helyen torzítja el, valószínűleg a rossz központozás a szöveget, a 121. o.-on, ahol úgy tűnik, mintha Hajnóczy szerint a hétszemélyes táblának 19 főpapi, 3 főúri és 6 nemesi ülnöke lett volna. Ez nyilván tévedés, ő alkalmasint összesen 19 ülnökről tudott. Félszázaddal később összesen 23 ülnök volt, akik közül mindössze 5 főpap (Frank : Közigazság törvénye II. 5 1.). * A Hajnóczy műveiből lefordított szöveget magyarázó jegyzetek kísérik. Ezek alapvető jogtörténeti tájékoztatást adnak a magyar feudális jogintézményekről, és utalnak a legfontosabb irodalmi feldolgozásokra. Csak kivételesen fordul elő, hogy más természetű kérdést világítanak meg, mint pl. a 172. o. 143. jegyzet azt fejti ki, hogy Hajnóczy akkor haladó „világpolgár" fogalma egészen más volt, mint a második világháború után az imperializmus által sugalmazott kozmopolitizmus. A jegyzeteknek ezt az irányát helyesnek tartjuk, mert lehetővé teszi, hogy Hajnóczy gondolatait megértsék és a kiadványt haszonnal forgathassák azok is, akik egyébként a magyar feudális jogintézményeket nem ismerik. A jegyzetek precízek, jól tájékoztatnak, bár a szakmabeli kutató talál olyan utalást, amivel nem ért egyet. Pl. az 54. o. 10. jegyzet azt állítja, a magánjog szerint a nagykorúság a 24. életévvel állptt be. Ezt akkor még csak az elméleti jogtudomány vitatta az 1715:68. te. reformjai alapján (pl. Szegedi), a Planum Tabulareban foglalt bírói gyakorlat ós Huszty kitartott a Werbőczy-féle törvényes kor — teljes kor megkülönböztetés mellett, és a vitát még az 1792. és 1802. évi törvények sem döntötték el végleg. A 218. o. 50. jegyzet az 1553:15. tc.-nek a ,,Decretum" felülvizsgálatára vonatkozó rendelkezését Werbőczy Hármaskönyvére magyarázza, holott itt az akkor frissen készült új jogkönyvnek, a Quadripartitumnak felülvizsgálatáról volt szó. Csak a szóhasználat hibás a 125. o. 70; jegyzetben, amely az Aranybulla 1231. évi átiratáról beszél, holott az oklevéltan átirat alatt ,,transsurnptum"-ot, szó szerinti hiteles másolatot szokott érteni, az 1231. évi rendi privilégium pedig bár sok tekintetben ismétli az Aranybullát, attól számos részletben el is tér. Természetesen jobban örültünk volna annak, ha a magyarázó jegyzetek bizonyos szempontból jobban részletekbe menők és újat adnak a szakemberek számára is. Azt is hozzátesszük azonban, hogy ez a sajtó alá rendező számára olyan óriási murkát jelentett volna, aminek eredményét külsőleg a kiadvány alig mutatta volna meg. Nagy eredmény lett volna ugyanis, ha a kiadás pontosan tisztázza Hajnóczy forrásait. Mert könnyű ugyan iáismerni Rousseau, az Amerikai Egyesült Államok függetlenségi nyilatkozata és a francia polgári forradalom Emberi jogok deklarációjának hatására ott, ahol Hajnóczy a minden egyes állampolgárt megillető jogokról vagy ahol az alaptörvényekről szól (57, 155, 236—240. o.). Hasonlóképpen világos Montesquieu és az 1791. évi francia alkotmány hatása a törvényhozói és végrehajtóhatalom elválasztása kérdésében. Hajnóczy maga idézi az Északamerikai Egyesült Államoknak a vallásszabadságról alkotott törvényét (160. o.). Ezeket a hatásokat Bónis már részletesen kimutatta, úgyhogy ugyan ezzel foglalkozni o kiadmányban is, felesleges ismétlés lett volna. De Bónis sem részletezi, hogy Hajnóczy nézeteiből mi azonos a felvilágosodás íróinak, valamint az angol, amerikai és francia alkotmánynak tételeivel, és miben tér el tőle, bár bővebben kifejti, mint Eckhardt Sándor (Ä francia forradalom eszméi Magyarországon), aki inkább csak a gondolatot általában vetette fel. Pedig Hajnóczy korántsem szolgaian követte eszmei forrásait. Pl. az államhatalmak merev megosztását sem vette át Montesquieu-től és az 1791. évi francia alkotmányból. Erőteljesen küzd a törvényhozó és végrehajtóhatalom elválasztásáéit, mert ezzel gátat tud vetni az uralkodói abszolutizmusnak, de nem tartja helyesnek a közigazgatás és bíráskodás elválasztását (81. o.). Merőben eltér a francia gondolkozástól az az álláspontja, hogy a vidéken, birtokán élő ember jobban szereti hazáját, mint- a városi és a hivatalnok, ós gondolkozása is szabadabb azokénál (74. o.). Ezért kívánja, hogy ne csak a központi bíróságok hosszú törvénykezési szünete maradjon fenn, de a kormányszéki hivatalnokok is kapjanak hosszú, néhány hónapos szabadságot, csupán a tisztviselők fele vagy harmada legyen állandóan szolgálatban (67. o.). Különösnek tűnik, hogy az emberi jogok között két alkalommal is elsőnek a haza szabad megválasztásához, azaz a kivándorláshoz való jogot említi (58, 239. o.). Ezt pedig lehet, hogy Mirabeau követelte (Bónis 190. o.), de az emberi jogok felsorolásában, különösen a személyes szabadságot és a véleménynyilvánítási szabadságot megelőzően sehol sem szerepelt