Levéltári Közlemények, 30. (1959)

Levéltári Közlemények, 30. (1959) - IRODALOM - Jakó Zsigmond: Bernhard Bischoff: Paleographie mit besonderer Berücksichtigung des deutschen Kulturgebietes. Berlin, Bielefeld, München, 1956. / 126–135. o.

Irodalom 133 a kezdet kezdetén áll. E feladat megoldásának persze az az egyik fontos feltétele, hogy az érdekelt országok kutatóinak bevonásával készüljön el — minden további módszeres vizsgálat kiinduló pontjaként — a középkori Magyarországon, illetve magyarországiak; által bárhol másolt, lokalizálható kéziratok jegyzéke. Ha a magyarországi kutatás magáévá teszi azt a megállapítást, hogy a korszerű paleográfia legfejlettebb formája az írásnak egy adott társadalomban játszott szerepét, nyomozó írástörténet, akkor szükségét fogja látni annak, hogy forrásanyagának körét és vizsgálódásainak időbeli határát túlterjessze a külföldön megszokotton. Egy írástörténeti összefoglalás részére legtermészetesebb záróhat árul az az időpont kínálkozik, amikor a fejlődés az illető társadalomban az írásbeliséget túlsúlyra juttatta a szóbeliséggel szemben. Ez a fordulat pedig a feudális magyar államban mélyen bent az újkorban játszódott le. Következik tehát, hogy a magyarországi paleográfia — egységes írástörténeti folyamatok kettémetszésének veszélye nélkül — nem zárhatja le vizsgálódásait a humanista írásokkal, miként az nyugaton általában szokásos, hanem legalábbis a, XVIII. század közepéig előre kell jönnie. Az időhatár eltolása önmagában, az írás és a társadalom viszonyának a kutatás középpontjába állítása pedig külön is új forrásanyagok felhasználásának a követelményéthozza magával. A XVI. század közepétől fogva a kutató nemcsak az írott, hanem a nyomtatott betű társadalmi szerepének a nyomozása elől sem térhet ki többé. Mindkettő ugyanis egyazon művelődési tényezőnek : az írásnak egymástól szétválaszthatatlan jelentkezési formája. Párhuzamos vizsgálatuk mind az írás-, mind pedig a könyvtörténet irányában az alaposabb megismerésnek új távlatait nyitja meg. A magyarországi írástörténet óhajtott szintézisének tehát foglalkoznia kellene egyrészt a nyomtatott könyv elterjedése, másrészt az ezzel párhuzamosan továbbélő kéziratosság újkori kérdéseivel. Bár a könyv-, könyvtár- és nyomdatörténet sok felhasználható adatot kínál máris, a kézzel írott újkori könyvek formai és társadalmi problémái még éppen úgy tisztázásra várnak, mint az újkori irattan idetartozó vonatkozásai. Ez az első pillanatra szokatlannak látszó eljárás a magyarországi írásbeliségnek a nyugatitól eltérő fejlődésében leli igazolását. A könyvnyomtatás meghonosodása — legalábbis a feudális Magyarország bizonyos részein és bizonyos műfajokban — csupán visszaszorította és átalakította a kéziratosságot. A kézzel írott könyvek további társadalmi szerepére utal pl. a kéziratosság XVII. századi utóvirágzása. Ami pedig a^nyomtatott könyvek írástörténeti felhasználását illeti, ez azon a meggondoláson alapulhatna^ hogy a feudális magyar királyságban a nyomdailag sokszorosított szövegek szerepe, különösen a XVI—

XVII. században, másként alakult, mint nyugatabbra ugyanabban az időben. Magyarországon még a XVI. század legvégén sem lehetett lényegesen nagyobb a nyomtatott írás társadalmi súlya, mint Európa központibb tájain az ősnyomtatványok időszakában. A könyvnyomtatás, a könyvkereskedelem, a könyvgyűjtés helyzete, a könyvtárak alakulásának ügye a feudális Magyarországon egészen a XVII—XVIII. század fordulójáig hasonló körülményekről árulkodik, mint amilyenek a latin írásterülefe más részein szintén uralkodtak, amikor ott az írásbeliség éppen a döntő rohamra készülődött fel a szóbeliség ellen. A középkor kézzel írott könyveivel és főként jogi írásbeliségével az egykori Magyarországon is előkészítette a társadalmi talajt a nagy átalakulásra, de a döntő lökést ehhez a nyomtatott betű adta meg és már az újkorban. A nyomtatott könyv szerepének fokozott figyelembevétele nélkül tehát — nézetünk szerint — az íráskultúra magyarországi életrajza nem lehet hiteles. A feudális Magyarországon szintén az újkor első szakaszába nyúlnak át olyan fontos írástörténeti folyamatok, mint pl. a magánoklevelezés kiteljesedése, ä laikus írástudás, az írásoktatás tömeges jellegűvé válása stb. Mindezek az összetett, fontos kérdéscsoportok itteni viszonylatban csak a XVI—

XVII. század bőségesebb forrásanyagára támaszkodva oldhatók meg kielégítően. Az általunk javasolt eljárásnak természetes következménye lenne az is, hogy a magyarországi írástörténetnek a nótáriusokra^' deákokra, könyvmásolókra vonatkozó adatokon kívül fel kellene ölelnie mindazokat az itt hasznosítható eredményeket is, amelyeket a kutatás az írással — ha szabad így nevezzük — hivatásszerű kapcsolatban állókról (író, nyomdász, könyvkereskedő, tanár, hivatalnok stb.), ezek társadalmi, művelődési szerepéről megállapított. Az óhajtott szintézis általában az írások mellett minél több teret fordíthatna magára az írófoglalkozást űző emberre, illetve ezek társadalmi rétegeire. A fentiekből talán kellően kiviláglott, hogy a latin írásterület peremterületein, mint amilyennek tekinthető jelentős részében a feudális magyar királyság is, nem lehet az írásfejlődést olyan élesen szétválasztott közép- és újkori részre bontva megismerni, miként ez nyugatabbra indokolt. Itt későbben értek be a középkori magvetés gyümölcseid