Levéltári Közlemények, 30. (1959)

Levéltári Közlemények, 30. (1959) - IRODALOM - Jakó Zsigmond: Bernhard Bischoff: Paleographie mit besonderer Berücksichtigung des deutschen Kulturgebietes. Berlin, Bielefeld, München, 1956. / 126–135. o.

132 Irodalom a külföld előtt a magyar paleográfia becsületét. Amilyen döntő volt ugyanis a századfordulón Traube fellépése ahhoz, hogy a paleográfia a művelődéstörténeti célkitűzések segítségével kilábolhasson a szűk gyakorlatiság okozta válságból, ugyanolyan fontosságúnak érezzük e tudományszak további fejlődése szempontjából Hajnal Istvánnak azt a törekvését, hogy a kutatást a művelődéstörténeten is túl, a társadalomtörténeti vonatkozások irányába fejlessze tovább. Mindent összefoglalva : rendkívül fejlett, élenjáró írástörténeti szemlélet, egységesen formált kitűnő szakemberek, nagy lehetőségek egyik részről — teljesen elavult paleográfiai segédletek és érthetetlen tétlenség másik részről: •ez a magyar paleográfiai kutatás mai mérlege — legalábbis a távolból nézve. Mindebből azonban a magyarországi paleográfiai kutatás az összes érdekeltek javára csupán azt az egyetlen következtetést vonhatja le, hogy — kihasználva a Hajnalféle szemléletben rejlő többletet, a kitűnő szakemberek és a hatalmas forrásanyag által nyújtott; lehetőségeit — mielőbb nekilát az elődök mulasztásainak legkorszerűbb formában való pótlásához. Hajnal és Szentpétery nevelőmunkája ugyanis szilárd alapot teremtett a magyar történettudomány részére ahhoz, hogy ne csak kiemelkedő egyéniségei révén, hanem ténylegesen is felzárkózhassak a paleográfia korszerű művelői közé, és elláthassa azt a szolgálatot, amelyet — úgy érezzük — szomszédai joggal várhatnak el tőle. Ez pedig nem kevesebb, mint a feudális Magyarország írásfejlődésénok legalább főbb vonalaiban való feltárása. Nyilvánvaló, hogy ez a magyar művelődéstörténetnek is óriási szolgálatot tehetne, de lehetővé tenné pl. a romániai vagy a szlovákiai paleográfia számára az ottani latin írásfejlődós helyi sajátságainak a tisztázását, a középkori művelődési összeköttetések jelenleg kibogozhatatlan szálainak a felfejtését. A cél közös volta bátorítja fel e sorok íróját, hogy elmondja egy ilyen munkával kapcsolatosan néhány nyers gondolatát. Szolgáljon némileg mentségéül, hogy az érintendő kérdésekkel a szomszéd államok kutatói nem kis mértékben mint sajátjaikkal is minduntalan szemléén találják magukat. Engedtessék meg, hogy az alábbiakban főként csak azokat a vonatkozásokat érinthessük, amelyek egy ilyen munka, esetében különös fontosságúnknak látszanak a szomszéd országok kutatói szempontjából nézve. A feudális magyar királyság írásfejlődéséről készítendő mű akkor jelentené számunkra a legnagyobb segítséget, ha az írástörténeti kérdéseken kívül a gyakorlati írásismére is kiterjedne. Ennek a paleográfiai (írásismei) résznek — módszeresen összeválogatott hasonmásgyűjteményére támaszkodva — tartalmaznia kellene mindazt a praktikus, technikai ismeretanyagot, amely a magyarországi régi írásemlékek olvasásának elsajátításához szükséges. Egy ilyen, oklevél- és könyvírásokat egyaránt tartalmazó album a közeli és távolabbi külföld szakkutatóira is számíthatna vevőkként. Az írástörténeti rész viszont a paleográfiai problematika legújabb alakulásáriak a figyelembevételével kellene elkészüljön. Kívánatos lenne tehát, hogy ez az írástörténet mind felépítésében, mind pedig anyagában függetlenítse magát a nyugat-európai fejlődésre szabott mintaképektől és hogy igazodjék a feudális magyar állam művelődési, társadalmi problematikájához. Előnyére válna e szintézisnek, ha az írásos kultúra emlékeit értelmező összes disciplina eredményeit összefogva igyekezne, Hajnal István szellemébén, egységes képet nyújtani az írás és az itteni társadalom koronként változó sokrétű kapcsolatairól. Mindebből nemcsak az következik természetszerűen, hogy — a külföldi analógiáktól eltekintve — kizárólag autochton emlékanyaggal kellene feladatát megoldania, hanem az is, hogy az itteni írásfejlődésen alapuló értékelési rendet kell kialakítania, Bátran szembe kell tehát néznie a magyarországi kutatásnak azzal a ténnyel, hogy az itteni fejlődés értelmezése szempontjából a gótikus és a humanista írásstílus, tehát a későközépkor emlékei a legfontosabbak. Attól sem kell félnie, hogy — a külföldi általános gyakorlattól eltérően — az okleveleket és ne a kódexeket tekintse a magyarországi paleográfia elsőrendű fontosságú forrásanyagának. Nem csupán azért, mert a soktíz«izernyi, idő- ós helyadatolt okleveles emlékkel szemben a hitelesen magyarországi provenienciájú, reánkmaradt középkori kéziratkötetek száma alig lehet több néhány száznál. A magyarországi kutatásnak — a helyi forrás viszony okát kellően nem ismerő külföldiek ellenvetéseit figyelmen kívül hagyva — azért is így ajánlatos eljárnia, mert az itteni írásbeliségnek főága kezdettől fogva a jogi-gyakorlati, és az írott könyv a társadalomban viszonylag későn jutott szerephez, és ez azután is szűk rétegekre korlátozott maradt. Mindezzel persze nem azt akarjuk mondani, hogy a magyarországi paleográfiában a könyv- és oklevélírások tanulmányozása közötti bántó egyenetlenségek mielőbbi eltüntetését nem tartanák sürgős feladatnak. Jóllehet a magyarországi könyvfestészet emlékeinek művészettörténeti méltatása szép eredményeket mutathat fel, a kódexírások és az egész középkori autochton köhy vírásbeliség paleográfiai feldolgozása meglehetősen