Levéltári Közlemények, 30. (1959)

Levéltári Közlemények, 30. (1959) - IRODALOM - Jakó Zsigmond: Bernhard Bischoff: Paleographie mit besonderer Berücksichtigung des deutschen Kulturgebietes. Berlin, Bielefeld, München, 1956. / 126–135. o.

Irodalom 131 ennek a feladatnak éppen egy nem magyarországi ismertető vág neki, akinek legfeljebb csak madártávlatból lehet betekintése a magyarországi történettudomány műhelyébe. Ha az ismertető, eljárása visszásságának teljes tudatában, mégis veszi magának a bátorságot, hogy szót kórjen, két okból teszi ezt. Először abból a meggyőződésből, hogy a latin paleográfiának a művelése olyan kérdés, amely Magyarország és szomszédai történettudományát közösen érinti; teszi ezt továbbá abból az egyszerű tapasztalatból, hogy távolabbról nézve néha olyan lényeges dolgok is érzékelhetők, amelyek a mindennapi teendők apró részletei között megosztott figyelmű közeli szemlélőnek könnyebben elkerülhetik a figyelmét, illetve előtte nem vetődnek fel olyan élesen. Bevezetőül azt kell előrebocsátanunk, hogy a Román Népköztársaság Akadémiája megbízásából az erdélyi latin íráskultúra múltjának feltárására indított kutatások tapasztalatai szerint a szomszédos területek paleográfiájának fejlődését országonként változó mértékben, de minden esetben nem jelentéktelen módon befolyásolja e diseiplina magyarországi helyzete. Magyarországon vannak a feudalizmus korának közös központi iratgyűjteményei; a magyar történettudomány számára nyílnak — érthető okokból — a legnagyobb lehetőségek a fejlődés általánosságainak, nagy összefüggéseinek az áttekintésére. Ha tehát Magyarországon virágzik a paleográfiai kutatás, akkor a szomszédok is könnyebben értelmezhetik írásfejlődésüknek a magyarországihoz és egymáséhoz kapcsolódó, egyáltalában nem jelentéktelen vonatkozásait. Ha azonban ott megtorpanás tapasztalható, akkor a magyarországi pangás a szomszédok előrehaladását szintén fékezi; feladataiknak elvégzését megnehezíti. Az írástörténet — Összehasonlító módszere következtében ~ mindenfelé reá van utalva különböző, egymáshoz közelebb és távolabb eső országok történettudományának együttműködésére. Ez az egymásrautaltság — érthető módon — az általánostól semmivel sem kisebb mértékű Magyarország és szomszédai viszonylatában. A népi demokráciák történetkutatása közötti együttműködést a tudományos előrehaladás feltételének valló külföldi kutató ezért meri megkockáztatni a nézetet, hogy a magyar történettudomány nem térhet ki bizonyos alább megemlítendő feladatok vállalása elől. Közös érdekeken kívül saját továbbfejlődése szintén ezt kívánja, hiszen a szomszédok fellendülő paleográfiai kutatása a magyarországi történelem számára sem marad haszon nélküli. A szomszédok érdekeire is tekintő teendők felvázolásához talán nem árt előrebocsátani, milyennek látja a távolálló a magyarországi paleográfia állapotát. Azt lehetne mondani, hogy olyan, mint az a táj, amelyben büszkén magasló csúcsok üdén zöld foltjai ós a sivatag elhagyatottsága váltogatják egymást. Ha Hajnal István, vagy pedig Fekete Lajos munkásságát nézzük, a magyarországi paleográfia világviszonylatban is kiemelkedő, az egész tudományszaknak új távlatokat nyitó eredményekkel dicsekedhetik. E csúcsok mellett azonban ott áll pl. az a tény, hogy a magyar történettudomány mindmáig Horváth Árpád 1883-ban megjelent, de már akkor is elavult egyetemi jegyzetét (A diplomatikai írástan alapvonalai.) mondhatja egyetlen paleográfiai összefoglalásának. Horváth e különben is ritka könyvének C. Andreescu (1939), A. Húscava (1951), vagy V. Novak (1952) hasonlóan didaktikus célkitűzésű összefoglalásával való egyszerű összevetése is bárkit meggyőzhet arról, hogy e tudományszak kérdései iránt érdeklődő magyar tudományos utánpótlásnak első tájékozódásul mennyire idejétmúlt segédeszköz áll rendelkezésére. Hasonlóképpen vigasztalan a helyzet a paleográfiai kutatáshoz; nélkülözhetetlen hasonmásgyűjtemények tekintetében. Ha nem számítjuk Hajnal István kitűnő, de csak egy bizonyos célra összeállított írásmintáit és az oklevéltárak ötletszerű mellékleteit, a magyarországi latin írásfejlődós megismeréséhez mindmáig a Horváth István által 1833/34-ben a Tudományos Gyűjtemény hasábjain közzétett 26 darab primitív rézmetszetű tábla lenyomatai ós TJjbázy technikailag kielégítő, de nem paleográfiai szempontok alapján összeválogatott hasonmásai (Monumenta Históriáé Hungaricae Diplomatien. Bp. 1914) állanak a tájékozatlan idegen rendelkezésére. Alig valamivel jobb a részletkutatások helyzete. Az első világháború előtt, bár többnyire a diplomatikának és a kodikológiának alárendelve, néhány szakcikk és mégwokább a jelentősebb művek, kiállítások, egyes emlékek ismertetése formájában, több folyóiratban is esett szó a paleográfia kérdéseiről. A két világháború között ez a kevés is szinte teljesen megszűnt. A folytonosságot egyedül a paleográfiai vonatkozásokkal szemben feltűnően közömbös miniaturisztikai és kodikológiai cikkek tartották úgy-ahogy fenn. Nagyon. tanulságos végigkövetni, miként kopik ki ezekben az évtizedekben A paleográfiai vonatkozású anyag a két leginkább illetékes szakfolyóirat, a Levéltári Közlemények és a Magyar Könyvszemle hasábjairól. . Ilyen körülmények között még inkább kidomborodik annak a néhány magános, kutatónak a jelentősége, akiknek az egyéni teljesítménye, a fentiek ellenére, megalapozta 9*