Levéltári Közlemények, 30. (1959)
Levéltári Közlemények, 30. (1959) - IRODALOM - Jakó Zsigmond: Bernhard Bischoff: Paleographie mit besonderer Berücksichtigung des deutschen Kulturgebietes. Berlin, Bielefeld, München, 1956. / 126–135. o.
Irodalom 129 valóik súlypontja olyan korai időszakra esett, amikor e területek még egyáltalában nem, vagy csak alig-alig kapcsolódtak be a latin íráskultúrába. Aligha lehet kétséges, hogy B-nak, a Karoling-kor specialistájának a gótikus problémakörrel szembeni megértő magatartása mögött az a fokozottabb érdeklődés áll, amely a későközépkori írásfejlődés iránt az utóbbi időben a külföldi szakemberek körében örvendetes módon jelentkezik. A nemzetközi kutatás magatartásának ez a módosulása nyilvánvalóan előbb-utóbb magával fogja hozni a végvidékek írásbelisége iránti érdeklődés megerősödését és az itteni paleográfiai vizsgálódások fontosságának a megnövekedését. Mindez természetesen a magvarországi paleográfiát is az eddiginél lényegesen szélesebb, új távlatokkal kecsegteti. A fentiekből következik, hogy az itteni tájak kutatói szempontjából nézve, B. vázlatának éppen ez a XII—XV. századdal foglalkozó része jelenti a legnagyobb segítséget. Közismert dolog, hogy ebben a korban — az írástudás tömeges jellegűvé fejlődése következtében — az írás változat oknak mekkora gazdagsága nehezíti az emlékanyagban A r aló eligazodást. Éppen mert az eddigi nyugati kutatás kissé le is becsülte a számára nem elég régi, nem elég rangos és kevéssé ünnepélyes későközépkori írásbeliséget, egészen a közelmúltig meglehetős bizonytalanság uralkodott mindjárt az írásfajok és változatok elnevezését illetően. Az általánosan elfogadott és találó elnevezések hiánya sok zavarnak vált. a forrásává és nagymértékben akadályozta az óriási tömegű későközépkori emlékanyag megnyugtató rendszerezését. Különösen tisztázatlan volt a helyzet a kelet-európai írásbeliség területén döntő fontosságú oklevélírások elnevezése körül. A húszas évek óta több kísérlet történt a későközépkori írásfajták egységes elnevezésére. E kísérletek mind a XVI, századi írásmesterek munkáiban és mintalapjain szereplő, feltehetőleg korábbi eredetű elnevezésekhez nyúltak vissza. Ezeket kívánták értelmezni és felújítani. Az életrevaló kezdeményezés eredményei azonban, ismét csak a későközépkori írásfejlődés elhanyagolása következtében, az összefoglaló művekben jó ideig nem nyertek teljes polgárjogot. A IX—XVI. századi írásfajták egységes elnevezésének az ügyét végül is — úgy látszik — a Párizsban 1954-ben tartott nemzetközi paleográfiai kollokvium vitte dűlőre. Itt e kérdés egyik előadója éppen B. volt. Érthető tehát, hogy B. összefoglalásában is igyekezett rendet tartani az elnevezések terén. A gótikus könyvírások összefoglaló nevekónt következetesen a textúra (textualis), az oklevél- ós gyakorlati írások jelölésére a notula, a kettő keveredéséből származó átmeneti jellegű könyvírásokra pedig a basfarda elnevezést használja. Ezzel a nomenclaturával mindjárt kiküszöbölődnek azok az eddigi elnevezésekből származó zavaró mozzanatok, amelyek onnan adódnak, hogy minuszkulát és kurzivát mind a könyv-, mind pedig az oklevélírások között találni, illetve, hogy okleveleket is írtak könyvírással, vagy könyveket az oklevelekben szokásos írásváltozattal. Úgy véljük, a magyar paleográfiai irodalomnak szintén le kellene vonnia a szükséges tanulságokat mind a párizsi megbeszélésekből, mind pedig B. fejtegetéseiből és a későközépkori írásfajokat a kialakulóban levő egységes nomenclatura szerint kellene a jövőben megneveznie. B-nak a gótikus textúráról szóló fejtegetéseiből fel.kell hívnunk a figyelmet a Karoling- és a köragőt írás, valamint ez utóbbi és az érett gótika könyvírása közötti különbségek jellemzésére. Eszerint a Karo 1 ing-írás tói való formális különbség érzékeltetéseként ott lehet koragót írásról beszólni, ahol az alapvonalon álló összes betűszárak azonos kezelöse, nyújtása és törése : tehát a gótizálódás jelenségei együttesen jelentkeznek. Az érett gótikus textúra esetében viszont a fentiekhez még egy újabb meghatározó jegy : a betűívek összekapcsolása is hozzájárul. Mindezek a megoldások, a gótikus írás esztétikájának megfelelően, egyaránt azt a célt szolgálták, hogy minél zártabb képet kölcsönözzenek az írásnak. A gótikus írássajátságok kialakulását vizsgálva, B. hangsúlyozza a törés által uralt beneventana, valamint — J. Boussard eredményeire hivatkozva — az insularis írások hatását. Az új írásstílus németországi szétterjedéséről szólva, a francia iskoláknak és különösen a párizsi egyetemnek tulajdonít — Hajnalra is hivatkozva— jelentős szerepet. Említi a franciaországi központjukkal szoros kapcsolatot tartó ciszterciták közvetítésének a lehetőségét is. Az ismertetett németföldi változatok közül a magyarországi kutatókat közelebbről érdekelheti az az osztrák, cseh és sziléziai texturatípus, melyben a betűk tüskés háta megannyi apró lángocskára emlékeztet. A textúra fénykora a német területeken a XIII—XIV. század. A notula elnevezés használatát B. azért javasolja az általában bevett ,,gótikus kurzíva" helyett, hogy így elkerülhető legyen e névből a rómaikori írásfejlődéssel adódó, de írástechnikai szempontból nem teljesen helytálló, látszólagos párhuzamosság. A notula alatt ugyanis B. nem a római kurzivának az itáliai nótáriusok kezén továbbélő legtávo9 Levéltáíi KözlemOnyek. XXX.
