Levéltári Közlemények, 30. (1959)

Levéltári Közlemények, 30. (1959) - IRODALOM - Jakó Zsigmond: Bernhard Bischoff: Paleographie mit besonderer Berücksichtigung des deutschen Kulturgebietes. Berlin, Bielefeld, München, 1956. / 126–135. o.

128 Irodalom az írásoktatás és az írásmesterek művészetének problémáit. Eleven és világos az á kép, amelyet B., igazán csak néhány mondattal, felvázol az írás történetének erről a — nézetünk szerint — fokozottabban fejlesztendő fejezetéről. Ügy véljük ugyanis, hogy az írástudók rétegeivel foglalkozó kutatások jelentősen hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a paleográfia száraz, gyakorlati írásisméből végérvényesen eleven írástörténetté alakulhasson át. Csak sajnálhatjuk, hogy B-nak nem volt tere kissé bővebben foglalkozni a középkori írás és írásoktatás technikájának kérdéseivel. Az összefoglalás gerincét a latin írás fejlődését felvázoló közbülső rész alkotja. Ez már kidolgozottabb ós pontosabban adatolt. E fejezetek a szerző erős szintetizáló készségén kívül sikerülten bizonyítják azt is, hogy a művelődéstörténeti szempontok érvényesítése mennyire termékenyítőén hatott az utóbbi évtizedek paleográfiai kutatására és az írástörténeti jelenségek bemutatásának a módjára. B. azáltal, hogy a formaváltozásokat a mögöttük meghúzódó művelődési és történeti erőkkel kapcsolatba hozva értelmezi, előadását a száraz betűtörténeti leírásból végig élvezetes olvasmánnyá teszi. Az egyes írásfajták bonyolult filiáciős viszonyát, kölcsönhatásait, jellemző jegyeit B. rendkívül sikerült módon, szinte így mondhatnók, franciás világossággal, de németes alapossággal adja elő. Említésre méltó, hogy ezekben a részekben B. a könyvírásokkal párhuzamosan az oklevélírásokról is szól, bár a kívánatosnál talán szűkebb keretek között. Előadását a római irasfajtak bemutatásával kezdi és behatóbban az iniciális és féluncialis kialakulásával foglalkozik. A nyugat-római birodalom bukását, pontosabban a világi római kultúra elhalását követő korszak latin írásait B. már nem a megtévesztő „nemzeti írások" gyűjtőnév alatt fogja össze, hanem szakítva ezzel a még Mabillonra visszamenő hibás elnevezéssel, „a Karolingok előtti kor írásai"-ként tárgyalja Őket. B. előadásában ennek az emlékekben viszonylag szegény korszaknak az összekuszált írásfejlődése kibogozódik és jól áttekinthetővé válik. Az újabb kutatások eredményeinek megfelelően B. nagy hangsúlyt helyez az ír és angolszász írásfejlődésre, valamint a kontinensen kimutatható insularis hatásokra, minthogy ezek lettek a továbbhaladás kovászai. Nagyon sikerültne k mondható B-nak az az eljárása, hogy a kontinens germán államainak írásait egyetlen fejezetbe összefogva tárgyalja, és ezzel biztosítja a kor teljesen decentralizált fejlődéséről adott képének egységét. Meggyőzően mutatja be, hogy a kurzivának könyvírásra való felhasználása révén létrejött, fegyelmezettebb formákat mutató, stilizált félkurzivák miként készítették elő a talajt az egyes írásközpontokban a minuszkula helyi változatai számára. Amennyire hangsúlyozza B. ezeknek a helyi előzményeknek a fontosságát a minuszkula elterjedésében, annyira élesen szembeszáll azokkal a korábbi nézetekkel, amelyek a minuszkula kialakításában a pápai kúriának tulajdonítottak döntő szerepet. A Karoliiig-minuszkula létrejöttévei és elterjedésének állomásaival, valamint a könyvmásolás és könyvgyűjtés IX. századi felvirágzásával kapcsolatos részeken állandóan érezhető, hogy B. e problémakörnek egyik legjobb ismerője. B. könyvecskéjének a IX—

XII. századig terjedő németországi írásfejlődéssel foglalkozó fejezeteivel jut el a magvarországi paleográfus olyan korba, amelyből már ő is rendelkezik honi írásemlékekkel. E fejtegetésekből B-nak az a megfigyelése számíthat a magyarországi fejlődés kutatóinak különös érdeklődésére, hogy a Karoling-minuszkulának a IX. század végétől kifejlődött helyi változatai közül a nvugatról érkező koragót hatások elől a délnémet és az osztrák variánsok zárkóztak el legmerevebben kb. 1200-ig, sőt szórványosan még azon is túl. Mint követendő módszertani elvet ki kell emelnünk B-nak az t a kívánságát, hogy az íráskép változásainak megállapítása ne esak kizárólag a díszes kódexek alapján történjék, hanem vegyék tekintetbe a. kutatók az írástudás szélesedésével megszaporodó szerénvebb írásemlókeket éppen úgy, mint a glossák írásában jelentkező módosulásokat is.-E kívánalomban megszívlelendő tanulság rejlik a kalligrafikus szempontok után igazodó és szinte kizárólag csak az illuminált darabok iránt érdeklődő magyar kézirat-kutatás számára is. A könyv- és oklevélírások párhuzamos vizsgálatának előnyeire szép példát szolgáltat B, annak a bemutatásával, hogy a. császári kancelláriában kialakult oklevélminuszkula miként szorította háttérbe a könyvírásokat végül a magánoklevelezés területén is. Ennek a vizsgálati módszernek köszönhető B-nak az a megfigyelése is, hogy a tulajdonneveknek az oklevelekben majuszkula betűkkel való kiemelése 1024— 1125 között a legendák egykorú kézirataiban szintén megtalálható. Ezekben a szentek nevét írták így. A latin írásterület keleti végvidékei számára különösen becsessé teszi B. összefoglalását a gótikus fejlődésnek biztosított viszonylag részletes fejezet (44 — 55. hasáb). A régebbi nyugat-európai paleográfiai kézikönyvek gyakorlati használhatóságát a latin végvidékek kutatói számára éppen az csökkentette nagy mértékben, hogy mondani-