Levéltári Közlemények, 30. (1959)

Levéltári Közlemények, 30. (1959) - IRODALOM - Jakó Zsigmond: Bernhard Bischoff: Paleographie mit besonderer Berücksichtigung des deutschen Kulturgebietes. Berlin, Bielefeld, München, 1956. / 126–135. o.

Irodalom 127 előkészítésében, az írástörténet nagy magyar úttörőjének, Hajnal Istvánnak a munKássága révén, a magyarországi kutatásnak szintén része van. Minden jó összefoglalás azonban egyben mozgósító erejű seregszemléje az elért eredményeknek és a soron következő, illetve a távolabbi teendőknek. Ezért látszik kívánatosnak, hogy B. könyvének az ismertetése kapcsán ejtsünk szót azokról a tanulságokról is, amelyek a külföldi kutatás: eredményeinek és problémáinak e sűrített áttekintéséből a magyarországi paleográfia számára kínálkoznak. Fejezeteit illetően B. összefoglalása látszólag csupán terjedelemben különbözik a német nyelvű irodalom megszokott paleográfiai kézikönyveitől.- Mindenről szól, de annyira dióhéjban, hogy aki e tudományszak alapkérdései felől behatóbban kíván tájékozódni, helyesebben teszi, ha a legújabb német irodalomból inkább Hans Foerster részletesebb és didaktikus célokat követő összefoglalásához ( Abbriss der lateinischen Paläographie. Bern, 1949) fordul. B. ugyanis elsősorban nem a teljesen kezdők, hanem a germanisztikában, tehát egy rokon területen dolgozó kutatók igényeihez szabta mondanivalóit. Nem merül bele a paleográfia természetétől elválaszthatatlan apró részletekbe, hanem a disciplina központi kérdéseinek a világos, tömör felvázolására törekszik. Ez a lényegre törekvés avatja B. munkáját a latin írásfejlődés egyik legsikerültebb összefoglalásává. Erősen summázott szövegezése ellenére is megtalálja B. a módját, hogy olvasóját elvezesse minden egyes fejezet végén a legfontosabb irodalomhoz és a megállapításait igazoló hasonmásokhoz. B. anyagát két fő részre osztva adja elő. Az első részt (1—^20 hasáb) az írásbeliség általános kérdéseinek szenteli. A másodikban (21 — 68. hasáb) az írás fejlődósét mutatja be a római korszaktól kezdve a humanista írásstílus diadalmaskodásáig, tehát a XVI. század legelejéig. Az első fő rész ismét három nagyobb egységre tagolódik. Az első alegység az íróanyagokra és írószerekre vonatkozó tájékoztatásokat közli az irodalomban megszokott beosztásban. E fejezeteken megérződik, hogy a szerző maga mögött tudhatta egyrészt Wattenbach közkézen forgó nagy munkájának (Das Schriftwesen im Mittelalter.

3 Leipzig, 1896.), másrészt Santifaller új monográfiájának (Beiträge zur Geschichte der Beschreibstöffe im Mittelalter. Graz—Köln, 1953.) hatalmas bizonyítóanyagát. Az írásemlékek fajaival és külső ismertető jelei vei foglalkozó fejezeteknek már egyénibb az íze. A kódexeknek, külalakjuknak, s főként lap beosztásuknak szentelt viszonylag terjedelmesebb részek B. sajátos kutatási területét árulják el, az oklevelek, iratok, formai kérdéseinek ismertetése pedig új színt képvisel. Lehetetlen szó nélkül hagyni azt az örvendetes jelenséget, hogy B. a teljes írásos emlókanyag vizsgálatát vallja a paleográfia feladatának. Ezt a kelet-európai kutatás szempontjából kedvező változást különösen szembeötlővé teszi B. állásfoglalása, minthogy az utóbbi félszázad paleográfiai kutatásában előkelő szerepet betöltő dél-német iskola jelenlegi vezetőegyéniségének éppen ő tekinthető, A paleográfiai szemléletben végbement változást legjobban úgy mérhetjük le, ha B. álláspontját az iskolát megalapító Ludwig Traubenak a felfogása mellé állítjuk. Traube ugyanis azt vallotta, hogy a paleográfiának filológiai és szövegkritikai célokat kell követnie, ezek eléréséhez forrásanyagul az irodalmi írásemlékeket kell felhasználnia, a gyakorlati-jogi írásbeliséggel pedig foglalkozzék az oklevéltan a külső ismertetőjelek között. Üj magatartás jelentkezik B-nál abban is, hogy a régebbi összefoglalások általános gyakorlatától eltérően, nem veszíti el szem elől magát az író embert, az írástudók társadalmi rétegét sem. Külön egységgé formálódnak dolgozatában a másolókról, íródeákokról, miniatorokról és magának az írásnak a technikájáról szóló fejezetecskék.. Ezekben a részekben ugyan B. nem jut el a társadalom és az írás kapcsolatának a kutatás középpontjába való állításáig, úgy amint azt Hajnal István kívánta, de jelentős mértékben közeledett e követelményekhez. B. ugyanis — amint ezt az 1955. évi római történészkongresszuson is kifejtette — fontosnak tartja a paleográfia történetibbé tételét, de a már Traube óta formálódó művelődóstörténeti célkitűzések érdekében. A lényegében filológus alapképzettségű kodikológus B. az írástörténet új útjainak keresésében nem haladt annyira előre, mint a társadalomtörténeti érdeklődésű Hajnal István. Meg kell azonban említenünk, hogy e részek kimunkálásában a magyar írástörténeti kutatás eredményeinek így is szerepet biztosított : a fejezet alapvető irodalmát nyújtó rövid felsorolásban ott szerepel mind Hajnal István könyve az egyetemi írásoktatásról (L'enseignement de Vécrjture aux universités médiéváles- Bp. 1954.), mind pedig Hajdú Helga tanulmánya az írás és olvasás utáni igény alakulásáról a későközépkori társadalomban (Lesen und Schreiben im Spätmittelalter. Pécs, 1931.). Bár a kérdést B. kissé leszűkítette a könyvmásolás és a könyvmásolók problémáira, mégis érinti az írástudásnak a gyakorlati életben való szétterjedése kérdéseit, ennek következményeit a művelődés alakulására,