Levéltári Közlemények, 28. (1958)

Levéltári Közlemények, 28. (1958) - IRODALOM - Vörös Károly: Jancsó Elemér: Az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság iratai. Bukarest, 1955. / 281–284. o.

Irodalom 281 nek is, melyek mint levágott törzsből még gazdagabban kihajtó új ágak — mint azt állítólag valamelyik rab írta volt fel cellájának falára — az 1795 tavaszán oly gyalázatosan vérbefojtott eszmék későbbi győzelmét készítették elő és biztosították. Vörös Károly JANCSÓ ELEMEK AZ ERDÉLYI MAGYAR NYELVMÍVELŐ TÁRSASÁG IRATAI Bukarest, Akadémiai Kiadó, 1955. 446, (2) p. Jancsó Elemér forráskiadványa, mely a bukaresti Akadémiai Könyvkiadó gondozásában az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság iratai több kötetre tervezett publikációjának első köteteként jelent meg, szép tanújele annak a megbecsülésnek, melyben a magyar nép haladó hagyományainak a Román Népköztársaságban részük van. Mint a kötet előszavában Jancsó professzor megállapítja: „a felszabadulás tette szükségessé és lehetővé, hogy a polgári történetírás által elhanyagolt vagy meghamisított egykori művelődési mozgalmak tudományos, azaz marxista elemzése révén megkíséreljük tisztázni haladó örökségünket". Ennek az örökségnek jelentős eleme az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság: az e kötettel megindult vállalkozás a Társaság csaknem teljesen megmaradt iratanyagának kiadásával nemcsak az irodalomtörténet, hanem az egész magyar kultúra története egyik legszebb vállalkozásának állít emléket, s juttatja azt közelebb a magyar és azon belül különösen az erdélyi múlt kutatóihoz. Követendő példaként hazai történetkutatásunk számára, mely éppen a történettudomány határmezsgyéjén álló tudományszakok; nem utolsósorban a kultúrtörténet művelését oly sokáig elhanyagolta, egyes részletkérdései forráskiadványi szinten történő feldolgozására pedig még mostanig sem igen gondol. A Társaság ui., mely Aranka Györgynek, a marosvásárhelyi királyi tábla bírájának kezdeményezésére „Próba Társaság" neve alatt 1793-ban jött létre, s maga körül csoportosította 'a kor Erdélyének legjobb elméit, tevékenységével nemcsak Erdély határári igyekszik csakhamar messze túlnyúlni (a Soproni Magyar Nyelvművelő Társasággal létesíteni szándékolt kapcsolatára gondolunk), hanem tudományos hatáskörében is túlterjed a szűkebb értelemben vett nyelvművelés vagy akár az irodalomápolás keretein. Programjában már kezdetben is megtaláljuk a történettudományok, később általában a honismereti tudományok művelését is, — utóbbiak kapcsán jut egyre jelentősebb hely a természettudományoknak is. A századforduló után pedig a Társaság megreformálását célzó tervek között már éppen hogy előtérbe is nyomul a „hazánk természeti, gazdasági és mesterségi produktumainak, kereskedésének esméretire és az ezen tárgyban lehető jobbítások eszközlésére nézve" jelentős tudományágak művelése. Jellemző, hogy a Társaság működési területének e szélesedésével (s ami ennek szükségszerű velejárója: az erdélyi értelmiség egyre szélesebb rétegeit mozgósítani és összefogni akaró törekvéseivel) párhuzamosan húzódik vissza tagjai soraiból az arisztokrácia és erősödik meg vele szemben a kormányzat ellenőrző-korlátozó tevékenysége, hogy végül is lehetetlenné tegye a Társaság további működését. Világosan megfigyelhető a párhuzam s ugyanakkor az eltérés az egyidejűleg szervezkedni próbáló magyar jakobinus mozgalom és az Erdélyi Nyelvművelő Társaság között. Csupán az erdélyi fejlődésnek a magyarországitól eltérő sajátságait kell látnunk abban, ahogy a politikailag egészében talán konzervatívabb, de a nemzeti kultúrához a magyarországinál még szorosabb szálakkal kapcsolódó erdélyi arisztokrácia és a magyarországinál ugyancsak kevésbé radikális erdélyi értelmiség együttműködése akkor vesz fel szervezett formát, mikor Magyarországon 1790 kudarca után a radikális értelmiség útja egyre jobban elszigetelődik az uralkodó osztálytól. S jellemző, hogy az erdélyi Társaság végig fennáll és működik akkor is, mikor Magyarországon már rég vérbefojtották és elnémítottak a jakobinus mozgalomban hangot kapott általános elégedetlenséget. A közös cél: a polgári nemzetállam nagy eszménye felé vezető kétfajta, akkor még egyenlő értékűnek is látszó fejlődésnek kétfajta útja ez; a közvetlen politikai cselekvésé és a kulturális téren történő megalapozottabb, lassú, óvatos haladásé. De mindkét úton ugyanazok az igények fejlődnek ki és ezeknek az.