Levéltári Közlemények, 28. (1958)

Levéltári Közlemények, 28. (1958) - Sashegyi Oszkár: Levéltári leltárak / 3–34. o.

Levéltári leltárak 27 szagban, Belgiumban, Toscanában szokás — az elenchusoknak s nevezetesebb okleveleknek sajtó útján való közzététele."

47 A diplomatikai osztályt Öváry Lipót országos allevéltárnok vezette. Pauler személyes vezetésével megindultak a második, az ún. „történelmi osztály" felállításának munkálatai is. Ebbe az osztályba kívánta összegyűjteni az 1526—1723 évek közti magyarországi iratokat, s a későbbi időkből származók meg az erdélyiek közül a „tisztán történeti becsűeket". A harmadik, az „erdélyi újabb osztály" az 1540 utáni erdélyi iratokkal, mint erdélyi főkormányszéki osztály működött, Jakab Elek országos allevéltárnok vezetésével. Végül a negyediknek, a „magyar újabb osztálynak", amely az 1723. utáni magyarországi iratokat dolgozta volna fel, megalakítását Pauler későbbre tervezte. Először tehát az első két osztálynak kellett megalakulnia, s ahhoz az egész iratanyagot alaposan át kellett vizsgálni, s új elenchusokat és mutatókat készíteni az újonnan kialakított gyűjteményekhez. Pauler a levéltári anyag feldolgozásánál a történettudomány számára a tárgy kérdését tartotta döntőnek, és az eredet kérdését szinte teljesen figyelmen kívül hagyta. A racionális terv, amelyet a levéltár újjárendezésére kialakított, a francia levéltári iskola többé-kevésbé tudatos hatását mutatja; a leltározásra vonatkozó elképzeléseit tekintve — mint láttuk —• kifejezetten a francia példára hivatkozott. Mohácselőtti Gyűjteményünk, amelynek alapját ő vetette nieg, a maga részletes segédeszközeivel ennek az elképzelésnek a gyakorlati megvalósulása, s (meg kell állapítanunk,^ hogy a szorgos munka, amit Paulerék nemzedéke e téren végzett, a történettudomány számára — különösen annakidején — gyümölcsözőnek bizonyult. Az újabb magyar levéltáros generáció, amely a századforduló táján ragadta kezébe a kezdeményezést, s amelynek Tagányi Károly a kiváló képviselője, v

már megtanulta becsülni a levéltár „történelmileg fejlődött osztályait", talán éppen a gyakorlati tapasztalatok alapján, amelyeket a „szakszerű beosztás" megvalósítása során szerzett. A Suhajdyhoz és Raápergerhez hasonló, gyakorlati, az élő ügyvitelhez közelálló, regisztrátortípusú hivatalnokokkal fenntartott kapcsolat is megkönnyítette a történészlevéltárosok számára a proveniencia-elv célszerűségének felismerését. Tagányi az ezredéves kiállítás előkészületei kapcsán felvetette az Országos Levéltárról szóló ismertetés elkészítésének tervét, és Pauler 1895. október 12-én meg is bízta őt egy olyan munka elkészítésével, „mely az Országos Levéltár fejlődését s az itt őrzött anyagot a nagy közönséggel megismertesse".

48 Tagányi nem egyszerű ismertetést kívánt nyújtani az Országos Levéltárról, hanem áttekintő leltárat, amilyent kisebb levéltárak anyagáról is csak évtizedes rendező és segédeszközkészítő munka után szoktak kiadni, s amilyenre addig még külföldön sem volt példa. A munka természetesen nem készült el a milleniumi ünnepségek idejére. Tagányi feladatának végzése során több bosszúságban, mint támogatásban részesült; az anyag régi kezelői féltékenyen őrizték titkaikat, s Raáperger csak nagysokára, Pauler írásbeli rendeletére volt hajlandó a kancelláriai raktár kul47 O. L. irattar II. 1876. 24. (1877. 302.) Pauler ezt a szöveget később áthúzta, s a miniszterelnökhöz rövidebb jelentés kíséretében egyszerű kimutatást terjesztett iöl az O. L. akkori s az általa javasolt jövőbeni beosztásáról. 48 O. L. irattár I. 1892. 267. 1/2. (1895. 1270.)