Levéltári Közlemények, 28. (1958)

Levéltári Közlemények, 28. (1958) - IRODALOM - Borsa Iván–Entz Géza–Tóth András: Documente privind istoria Romîniei. Redactor responsabil Mihail Koller. Bucureşti, 1951–1956 / 243–254. o.

< Irodalom 251 mutat arra, hogy az erdélyi okleveles gyakorlat szervesen beleilleszkedik a középkori latin diplomatika kereteibe. Hangsúlyozza, hogy munkáját előzetes vázlatnak tartja, melynek finomításához és elmélyítéséhez további részlettanulmányok szükségesek. Megállapítható, hogy Pali behatóan ismeri a magyar szakirodalmat és annak eredményeit szerencsésen használja fel az erdélyi diplomatika sajátosságainak megvilágításában. Az oklevelek különböző elnevezéseinek (littere, instrumentum, mandátum stb.) összefoglalása után részletesen elemzi az erdélyi okleveles gyakorlat különböző termékeit. Különösen részletesen foglalkozik az átírásokkal, a regestrumokkal és a iormuláskönyvekkel. Munkájának egyik főterülete az oklevélkiadás történeti és szervezeti körülményeinek pontos körvonalazása. Gazdag szempontú, jól áttekinthető Öszszefoglalást nyújt a királyi, vajdai, alvajdai és a hiteleshelyi kancelláriákról. Rámutat a közjegyzők működésének jelentőségére. Mondanivalójába beépíti a pápai kancellária rövid ismertetését is tekintettel az Erdélyre vonatkozó pápai oklevelekre. Az oklevelek tartalmi osztályozása előtt felhívja a figyelmet arra, hogy az oklevelek különböző fajait a gyakorlati élet hívta életre és azok gazdagodása főként az általa vizsgált korszak vége felé a kancelláriák maradi alap jellege ellenére is bekövetkezett. Kiemeli, hogy az erdélyi és pápai oklevelek mellett a középkori latin diplomatika kereteibe tartoznak azok a latin nyelvű oklevelek is, melyeket a havasalföldi vajdák Erdélyre vonatkozóan adtak ki. Ezután részletesen bemutatja a középkori erdélyi oklevelek tartalmi szempontból megállapítható fajait (privilegia, littere patentes, littere clause, közjegyzői oklevelek), majd ugyanígy a pápai okleveleket is (bulle, supplicationes, rationes collectorie). — Érdekesen és színesen mutatja be a középkori oklevelek nyelvi és stílusbeli kérdéseit. Hangsúlyozza, hogy a középkori oklevelek nyelve tulajdonképpen mesterkélt és az uralkodó társadalmi osztályhoz kapcsolódó nyelv, mely még inkább mélyítette a szakadékot a vezető rétegek és a nép között. Maga is sok helyesírásbeli, nyelvtani és egyéb példát hoz fel azonban arra, hogy ez a középkori latin nyelv az Erdélyben élő népek nyelvének sok sajátosságát tükrözi. Ez viszont éppen azt bizonyítja, hogy a holtnak nevezett latin nyelv bizonyos mértékig alkalmazkodott az egykorú történeti körülményekhez és azokhoz a történeti igényekhez, melyeket szolgált. A középkori latin és az egykorú beszélt nyelvek között tehát megvolt a kapcsolat még a kétségtelenül merevebb és a formulákhoz ragaszkodó okleveles gyakorlatban is, hogy az.irodalomról ne beszéljünk. Ezért nem látszik Pali fenti véleménye teljesen helyénvalónak még kevésbé az a szemlélete, mely a középkori latin nyelvnek a klasszikusoktól való eltérését, a klasszikus nyelvtani szabályok be nem tartását rosszalja. Hiszen már fentebb láttuk, hogy ezek az eltérések az akkori élet közvetlen hatásának következményei. — Módszeres, világos előadásban tárgyalja Pali az oklevelek belső szerkezetét és azok egyes részleiteit. E vonatkozásban is, mint máshol, bőséges példákkal világítja meg a protocollum, contextus és az eschatocollum minden egyes sajátosságát. Végül helyesen foglalja össze a hamis oklevelek problematikáját. Emil Virtosu terjedelmes tanulmányt szentel a moldvai és havasalföldi pecséttan kifejtésére. A fejedelmi pecsétek mellett részletesen, foglalkozik a városok és feudális méltóságok pecsétjeivel. E széles távlatú összefoglalást jól kiegészíti a vonatkozó pecsétek igen változatos és sokrétű képes bemutatása. Erdély középkori pecséttanát Jakó Zsigmond foglalja össze ugyanazzal a rend^ szerességgel, mely paleográfiai tanulmányát jellemzi. A széles anyagismerettel és a vonatkozó irodalom alapos felhasználásával készült áttekintés először röviden beszámol az erdélyi pecséttani és heraldikai kutatás előzményeiről, rámutat a szóban forgó terület feldolgozatlanságára és hiányos anyaggyűjtésére. Szükségesnek tartja az erdélyi pecsétek módszeres számbavételét az összes romániai levéltárak teljes vonatkozó anyagából, hogy ilyenképpen valóban megbízhatóan megírható legyen az erdélyi pecséttan. Ez előmunkálatok csak csekély mértékben végződtek eddig el, így összefoglalását a felvetett kérdés megoldásához vezető szerény hozzájárulásnak tekinti. Az erdélyi pecsétek fejlődése általános rajzánál a középkori Magyarország történeti körülményeit is figyelembe veszi. Ezért ismerteti a magyar pecséthasználat kezdeteit különös tekintettel az autentikus pecsét kialakulásának folyamatára. Majd rátér a pecsét külső jegyeinek vizsgálatára s hangsúlyozza, hogy a középkori Magyarország pecsétvésői már a XIV. századtól kezdve igen magas színvonalat értek el. A városi kézműiparban a pecsétvésők jelentős szerepet játszottak. A pecsétnyomók őrzésének kérdését részletesen kifejti az egyes oklevélkibocsátó szervekre külön kitérve