Levéltári Közlemények, 28. (1958)

Levéltári Közlemények, 28. (1958) - IRODALOM - Katus László: A történeti segédtudományok a horvát történetkutató intézetek kiadványaiban / 229–232. o.

Irodalom 231 háziak, akik az északolaszországi egyetemeken (Padua, Bologna) tanultak és az olasz ars notaria formáit ültették át Dalmáciába. Erre az időre esik az oklevelek végleges külső formáinak és formuláinak kialakulása. Az olasz hatás és a római jog előtérbenyomulása ugyanakkor kiszorítja a szláv szokásjog elemeit. 3. Az „imperiali auctoritate" nótáriusok kora (a XIII. sz. közepétől). 1239-ben az anconai Garganus de Arscindis rektorságával és az olasz típusú városi statútumok megalkotásával új korszak kezdődik Split életében és ezzel párhuzamosan kialakul a notariusi intézmény és az oklevéladás végső, az egész középkorban használt formája. Csak olaszországi eredetű rektort választhattak, s vele együtt évente választották a városi közjegyzőt is, abból a városból, ahonnan a rektor is származott. A lakosság többsége és a mindennapi élet nyelve szláv volt, de az okleveles gyakorlatban az olasz polgárság, a gazdag patríciusok osztályuralma tükröződik. Az olasz nótáriusokkal a szláv elem teljesen eltűnik az oklevelekből. Ugyanakkor megszűnik az egyháziak kiváltságos helyzete is: a jegyzők valamennyien világi jogászok, az oklevelekben nem szerepelnek többé vallásos fordulatok és kifejezések. 1247-től szerepelnek az ún. examinatorok, akik ellenőrzik az oklevélbe foglalt jogi aktus körülményeit, s megállapítják, hogy megfelel-e a városi statútumok előírásainak („inspecto et examinato statuto" formula). A statútumok pontosan szabályozták a nótáriusok jogi helyzetét és működését, elrendelve, hogy minden jogi ügyletről kötelesek oklevelet kiadni és notariusi könyveket vezetni. Az 1312. évi statútum már teljesen kifejlődött formájában mutatja az „imperiali auctoritate" közjegyzők intézményét, amely bár teljesen idegen, olasz eredetű intézmény volt és lehetetlenné tette a szláv elem érvényesülését, mégis évszázadokon át érvényben maradt. Magyar szempontból is érdeklődésre tarthatnak számot a Keglevich-család levéltárának regestái, amelyeket Lujo Savor tett közzé (Regesti isprava iz arhiva porodice Keglevic, g. 1700—1853, 251—406. 1.) A többezer aktát tartalmazó családi levéltárat Keglevich Sámuel gr. 1867-ben a zágrábi Délszláv Akadémiának ajánlotta fel megvételre. Franco Racki és Mato Masic professzorok akkor átnézték és osztályozták az anyagot a következő csoportok szerint: a) királyi oklevelek II. Ulászlótól II. Józsefig (405 db); b) báni oklevelek a XIII. sz.-tól (904); c) al-bánok, alispánok, szolgabírák aktái (180); d) nádori és ítélőmesteri iratok (42); e) missilis levelek (2499); f) miscellanea (1326-tól): cirill és glagolita iratok, sabor-határozatok, stb. (236). A XIX. sz. végén Smiciklas összeolvasztotta az akadémiai levéltár egyéb anyagával és az egészet kronológiai rendbe állította össze (Acta et diplomata, Acta croatica). A levéltár egy része, — az 1700 és 1853 közötti anyag — ^em került beosztásra, s külön „Keglevic iana" gyűjteményként szerepel. Ezt a gyűjtemény XIV csoportra osztva összesen 1590 akta, túlnyomórészük a XVIII. sz. első feléből — ismertetik Savor regestái. — Nagyobb részük missilis, de vannak iratok az előbb említett b), c), d) csoportból is. Számos magyarvonatkozású aktát is tartalmaz, bár inkább kisebb jelentőségű és személyes vonatkozású iratokat. Vjekoslav Stefanie két glagolita oklevelet mutat be: az első Frangepán János herceg adománylevele a senji Szent Salvator paulinus kolostor javára, 1372-ből; ez •egyike a legrégibb glagolita okleveleknek, s érdekes példája az ún. glagolita oklevélgyorsírásnak. A másik Frangepán Zsigmond 1452. évi adománylevele ugyanannak a kolostornak. (Dvije frankopanske glagoljske darovnice Pavlinima, 137—148. 1.) Koscak Vladimir a dubrovniki kormányzat levelezését ismerteti Frangepán Miklós és Zrínyi Péter horvát bánokkal, a XVII. sz.-ban. (Korespondencija dubrovacke vlade s Nikolom Frankopanom i Petrom Zrinskim, 189—222. 1.). A 8 olasz- és 3 latinnyelvű levelet teljes szövegében közli és rávilágít történeti hátterükre: a ragusai köztársaság Horvátországból toborzott katonákat, s ez ügyben, valamint a törököktől kiváltott horvát foglyok ügyében levelezett a horvát bánokkal. Ebben a levelezésben történik említés a horvátok történetében később fontos szerepet játszó KukuljevicSakcinski család őséről, Kukuljevic Juraj kapitányról, aki 1630-ban horvát csapatot vezetett Dubrovnikba. A Dubrovniki Történeti Intézet Évkönyveinek első kötetéből (Anali Historijskog Instituta u Dubrovniku I. Dubrovnik 1952, XII, 469. 1.) Gregor Cremosnik tanulmányát emeljük ki a raguzai szláv kancellária kialakulásáról (Postának i razvoj srpske ili hrvatske kancelarije u Dubrovniku, 73—84. 1.). A szerző a korábbi véleményekkel szemben (Resetar, Jirecek) bebizonyítja, hogy Raguzában már 1215-től volt külön szláv kancellár, aki a XII. sz. végén a bizánci