Levéltári Közlemények, 28. (1958)

Levéltári Közlemények, 28. (1958) - IRODALOM - Katus László: A történeti segédtudományok a horvát történetkutató intézetek kiadványaiban / 229–232. o.

230 Irodalom A tanulmány legfontosabb fejezete a IV., amely a vízjelek segítségével történő kormeghatározás módszereivel és problémáival foglalkozik. Ismerteti Briquet és Lihacsev módszereit, s megállapítja, hogy azok ma már sok tekintetben nem felelnek meg a követelményeknek, elsősorban a vízjelek gyűjtésében használt fototechnika tökéletesedése miatt. A zágrábi Történeti Intézet gyűjteményének feldolgozása során szerzett tapasztalatok alapján bizonyos módosításokat javasol a Briquet-féle vízjel-osztályozásban. A vízjel által ábrázolt tárgyak betűrendje szerinti osztályozást tartja a legmegfelelőbbnek, s egységes nemzetközi terminológia kidolgozását javasolja (latin v. francia). A tárgyi felosztás alapegysége a faj vagy család (vrsta, famille), az ábrázolt tárgyról elnevezve (pl. Sárkány, Delfin, ökörfej, stb.). Ezek csoportokra oszlanak: egy-egy csoport (grupa, group) azonos vonásokkal rendelkező, s rendszerint azonos provenienciájú jeltípusokból áll. (Pl. a XIV. sz.-i „Sárkány" jelcsalád 4 csoportra oszlik: közép-, északkelet-, északnyugat-itáliai és francia típusra). Végül a csoportokon belül, az ugyanazon műhelyből kikerült hasonló formák alkotják a típusokat (pl. a Sárkány A-csoportban 5 különböző típus). A kronológiai szempont a típusokon belül érvényesül. A datálásban igen nagy szerepe van a típusokon belül előforduló variánsoknak. Mosin a következő vananscsoportokat állapítja meg: azonos jelek vagy duplumok (ugyanazon időből, ugyanazon formák), azonos variánsok (ugyanazon műhely, ugyanazon idő, de kis eltérést mutató forma-párok), hasonló variánsok (ugyanazon műhely, de az eredeti típust képviselő datált jelnél valamivel korábbi vagy későbbi), deformált variánsok (sérült, hiányos formák, valamivel későbbiek, mint a sértetlen forma), eltérő variánsok (ugyanazon műhely, de egy jeltípusnak erős különbséget mutató formái, rendszerint időben egymásra következő fejlődési fokai). A vízjel segítségével történő datálásban elsősorban ezekre a variánsokra kell támaszkodnunk. Különösen három kronológiai probléma fontosságát emeli ki: 1. az egyes formák élettartama; 2. a papír készítése és felhasználása közötti időkülönbség; 3. az az időhatár, amelyen belül az egyes meghatározott típusú, datált jelek különböző variánsai elhelyezkedhetnek. Részletes vizsgálat alá veszi a különböző kutatók kronológiai megállapításait (Heawood, Labarre, Lihacsev), s főleg Bnquetnek az egyes típusok élettartamára vonatkozó, statisztikai módszerrel végzett számításait, s összeveti őket a dubrovniki levéltár anyagában (főleg nótáriusi könyvek, városi számadásos iktatókönyvek és Írnoki feljegyzések) végzett kutatásainak tapasztalataival. Arra az eredményre jut, hogy a puszta statisztikai módszer nem elegendő, s számos egyéb tényezőt is figyelembe kell venni. Az időmeghatározás pontossága és a kronológiai keret kiterjedése nemcsak a datált jel kronológiai bizonyosságától függ, amelyhez a datálatlan jelet hasonlítjuk, hanem a hasonlóság fokától (milyen variáns) és a dokumentum természetétől is (a papír felhasználásának időhatára más az okleveleknél, registrumoknál, kódexeknél és nyomtatványoknál, s ezzel számolni kell). A vízjelek alapján történő időmeghatározásnál sohasem szabad tehát mechanikusan eljárni, hanem mindig számot kell vetni a történeti és paleográfiai körülményekkel. Nótáriusi könyveknél, kancelláriai registrumoknál és egyéb hivatalos könyveknél a következő kronológiai határokat állapítja meg: azonos variánsoknál: néhány év, hasonló variánsoknál: 10—15 év, eltérő variánsoknál 25—30 év. Egy-egy vízjel-típus használatának idő köre — összes variánsaival — nem terjed többre 30 évnél. Jakov StipiHc a spalatői kancellária fejlődéséről írt (Razvoj splitske notarske kancellári je, 111—123. 1.). A nótáriusi intézmény Dalmáciában két irányban fejlődött: a városok egy részében (Zadar) a római carta-gyakorlat élt tovább; máshol (Split) a szláv betelepülés megszakította az oklevéladást, mely a XI. században olasz minták (lombard-tusciai oklevelek) után éledt újjá (complevi et dedi záróformula). A spliti okleveles gyakorlat fejlődésében három szakaszt állapít meg: 1. A primitív scriptorok kora (XI—

XII. sz.: az első ismert spalatói oklevelek a XI. sz. első negyedéből valók, s írójuk Stephanus diakónus. Az első időszakban az oklevéladás még nem intézményszerű, egyes" papok látják el a nótáriusi teendőket. Az oklevelekben érződik a szláv háttér és a városban is befolyásos horvát nemesség hatása: a szláv szokásjog (mos Slavonicus) elemei gyakran szerepelnek, s ez egy speciális oklevéltípus kialakulásához vezetett: az ún. dalmát-horvát típus (Suffjay Milán). 2. A városi közjegyzők kora (XII—

XIII. sz.): a közjegyzői intézmény kialakulása egyrészt a dalmáciai kommunális városi önkormányzati rendszer létrejöttével, másrészt a kereskedelmi kapcsolatok révén megélénkülő olasz kulturális és jogi hatással kapcsolatos. 1176-ban említik az első nótárius communis-t. A nótáriusok még egy-