Levéltári Közlemények, 28. (1958)

Levéltári Közlemények, 28. (1958) - IRODALOM - Baraczka István–Bélay Vilmos–Iványi Emma–Nagy István–Wellmann Imre: Schriftenreihe der staatlichen Archivverwaltung. Nr. 2–7. Berlin, 1952–1956. / 215–229. o.

228 Irodalom segédleteket (leltár, repertórium [?], illetve útmutató), s e fő típusokon belül a részletesség, az alapul vett egység nagysága szerint teszünk különbséget. Bár címében a levéltárelmélet központi kérdésére utal, ugyancsak nagyjelentőségű a levéltári gyakorlat szempontjából a potsdami német központi levéltár osztályvezetőjének, Gerhardt Endersnek tanulmánya: „Probleme der Provenienzprinzip". Valósággal izgalmasnak mondható a kérdés, melyet vizsgálat alá vesz: hogy ti. a Brenneke-féle „szabad proveniencia" elve hogyan vihető keresztül a gyakorlatban. A német birodalmi belügyminisztérium levéltárának példáján bebizonyosodott, hogy a hatáskör és osztály tagozódás gyakori változása folytán az 1926-ig tárgyi vezérszavak szerint csoportosított iratanyagnak hivatali osztályok szerintt való újjárendezése rendkívüli munka árán is csak bajosan és ki nem elégítő módon lenne végrehajtható (annál inkább, mert az osztályok nem alkottak szerves struktúra-elemet, s egy-egy ügykörben dolgozó referens gyakran más osztályokban is dolgozott, esetenkint mint korreferens). Célszerűbbnek látszott tehát az. iratanyag eredeti rendszerét meghagyni, noha ez az ideális „levéltártest"-ről való lemondással volt egyértelmű; az 1926 utáni időszakra nézve azonban, midőn az irodai reform végrehajtása nyomán osztályonkint tizedes rendszeren alapuló irattári rendre tértek át, ennek megtartása lényegében összhangban állt a „szabad proveniencia" elvével. Mindebben sok a meggondolkoztató elem, úgy véljük azonban, végleges ítéletet a Brennekétől ideálisnak fémjelzett módszer kivihetőségéről csak több gyakorlati, próba után mondhatunk. Am a szerző továbbmegy egy lépéssel, s vizsgálódásai alapján a proveniencia rendszerének pontosabb fogalmi felépítését javasolja. Már Meisner is hangoztatta azt a követelményt, hogy a proveniencia kifejezést a külső keretek megtartására: egy-egy levéltárat létrehozó szerv iratanyagának egységként való megőrzésére alkalmazzuk. Enders javaslata szerint ezen belül a fondelv külső, racionális szempontokhoz igazodó (francia) rendszer kialakítását, a szigorú regisztratúra-elv az eredeti irattári rend szigorú megtartását, illetve helyreállítását (hollandok), szabályozó regisztratúraelv az eredeti irattári rend hibáinak, torz képződményeinek helyreigazítását, az ügyintézési struktúra elve pedig az irattárat létrehozó szerv funkcióit, ügyviteli tagozódását kifejező rend megteremtését (Brenneke) jelentené. Ugyanakkor, midőn a két utóbbi rendszer mellett tör lándzsát, a szerző, ugyancsak helyeselhetően, nyomós érvekkel száll szembe minden olyan, főképp történész részről megnyilatkozó törekvéssel, mely a kutatás vélt érdekeinek szolgálatában szerves levéltár-egységek szétszakítására biztat. A kötetben első helyen áll, de — minthogy a levéltárelmélet döntő kérdéseit ragadja meg — mintegy zárókőnek is tekinthető a „Brenneke" sajtó alá rendezőjének s átdolgozójának, Wolfgang Leeschnek tanulmánya: „Methodik, Gliederung und Bedeutung der Archiv Wissenschaft". A szerző célja: a levéltártan önálló tudománymibenlétét igazolni, hogy azt egyenjogú társként állíthassa a történeti segédtudományok mellé. Joggal foglal állást W. Flach felfogásával szemben, mely a levéltártudomány mint gyűjtőfogalom körébe utal a történeti forrásanyag ismeretére, feltárására vonatkozó mindenféle diszciplínát. Brenneke nagy érdemének tudja be, hogy megvetette a levéltártudomány metodológiai alapját; azon a sajátos módszeren nyugszik ez, mely az iratokat nem izoláltan (mint az irattan), nem is tárgyuk szerint (mint a történettudomány), hanem összefüggésükben, szerves egységbe illeszkedésük szemszögéből vizsgálja. A Brenneke-féle „szabad proveniencia" elve szabadította meg a levéltárost attól, hogy az irattáros szolgai folytatója legyen, s nyitotta meg az utat a saját lábán álló, könyvtártan és múzeumismeret színvonala fölé emelkedő modern levéltártudomány előtt. A levéltárakkal mint szervesen növekedett, tagolt egyéniségekkel s az iratokkal mint amazok részeivel foglalkozik a levéltártudomány; feloszlik levéltártörténetre, levéltárelméletre és levéltári jogra. Mindezzel nagyjából egyet lehet érteni, amíg a szerző, hogy a levéltár tan önálló tudomány jellegét kidomborítsa, túlzásokba nem lendül. Más alkalommal már utaltunk rá,

1 hogy nem érthetünk egyet azzal a felfogással, mely. szerint az irattan fogalmi megkülönböztetései a levéltárost csak mint történészt érdeklik. Ugyancsak nagyon is messze megy a szerző, midőn a levéltártudományt szinte egyenrangú diszciplinaként állítja a történettudomány mellé: ez — mondja — a tények tömegéből választja ki s foglalja rendszerbe a történeti szempontból jelentőseket, amaz ugyanígy jár el, mindig az egészre függesztvén szemét, az iratok tömegével. Á.szerzőnek kétségtelen érdeme, bár Brenneke jelentőségét tűii Levéltári Közlemények 1956, 90—92. 1.