Levéltári Közlemények, 28. (1958)

Levéltári Közlemények, 28. (1958) - IRODALOM - Baraczka István–Bélay Vilmos–Iványi Emma–Nagy István–Wellmann Imre: Schriftenreihe der staatlichen Archivverwaltung. Nr. 2–7. Berlin, 1952–1956. / 215–229. o.

Irodalom 225 megvilágítást kap. A tanulmány követendő példa minden — főképp nem-levéltáros — történész számára: egy-egy téma feldolgozása előtt milyen teljességgel és mélységgel kell úrrá lenni az alapul szolgáló levéltári anyagon. Tanulságos Hellmut Kretzsehmarnak, a szász tartományi levéltár vezetőjének s a szász történelem lipcsei professzorának terjedelmes forrásközlése is: „Die Anfänge des Ministeriums Bismarck 1862/63 nach sächsischen Gesandschaftsberichten". Szó szerint adja közre a szász követek jelentéseinek Bismarck kormányalakítása szempontjából jellemző részeit {közben gr. Apponyi Rudolf londoni és gr. Károlyi Alajos berlini osztrák követ szerepére is esik egy-egy fénysugár), gondos személynévmutatóval, kár, hogy jegyzetek nélkül. Bár közelebbi magyar vonatkozása nincs, a közzétett anyag igen érdekes, s jelentőségét még aláhúzza a tömören, de vonzóan megírt, az olvasót szinte észrevétlen az események kellős közepébe sodró, arcéleket markánsan felvillantó bevezetés. Az oklevél- és aktaismerettel foglalkozó értekezéseknek mindjárt az eleje Meisner kedvenc munkaterületére vezet. Lübeck t Hansa-város levéltárának igazgatója: Ahasver von Brandt (ki egyben a történeti segédtudományok professzora a hamburgi egyetemen) alapos terminológiai fejtegetésekre építi „Vorbemerkungen zu einer mittelalterlichen Aktenkunde" c. dolgozatát. Elveti Dülfer javaslatát arra nézve, hogy oklevél és akta megkülönböztető vonásait formai jegyekben keressük; úgy véljük, helyesen tart ki amellett, hogy az oklevélre a jogi jelentőség (deklaratív vagy diszpozitív hatás) jellemző. Viszont aligha jut teljesen megnyugtató megoldáshoz, midőn aktának azokat az iratokat kívánja tekinteni, mélyek a belső ügyvitel lebonyolítására szolgálnak. Azzal a megállapításával is nehéz egyetérteni, hogy a levelek közül csak a — szintén az akták közé sorolható — ügyviteli jellegűek alkotnak alapvetően levéltári anyagot, a magánlevelek azonban nem, — hiszen maga a szerző mutat rá a magánlevéltárak kérdésének elhanyagoltságára. Az akta-fogalom tágkörű megvonásából önként következik, hogy a szerző — néhány oklevél-jellegűnek kivételével — az ügyviteli könyveket is az akták közé számítja (Brenneke — Leesch-sel szemben, akik az „Amtsbuch"-ot külön iratfajtának tekintik). Mindezt alapul véve jogosnak tetszik az a megállapítása, hogy a középkor sokkal nagyobb mértékben ismerte az aktákat (különösen az ügyviteli levélváltásból eredő, sokszor könyv formájában jelentkező sorozataktákat), mint eddig szokás volt feltételezni, s így az újkori akta-gyakorlat gyökereit is mélyebben kell keresni, különös figyelemmel a városi írásbeliségre. Kétségtelen, csak „cum grano salis" állhat meg a hagyományos megkülönböztetés, mely szerint a középkor oklevélkorszaknak, az újkor viszont aktakorszaknak nevezhető; amint Meisner joggal beszél újkori oklevéltanról, úgy vetődik fel jogosan a középkori aktatan kérdéseivel való behatóbb foglalkozás szükségessége. Sőt nem hanyagolható el, bármelyik korszakra nézve is, a (magán) levelek kérdése sem, aminek az — eddig egyoldalúan állami szemszögből kezelt — levéltárügybe való bevonására, mint arról még lesz szó, német földön még csak most történnek az első utalások. Többé-kevésbé megint a helyi specialitások területére vezet az „Aktenstilformen Weimarer Zentralbehörden im 17. úrid 18, Jahrhundert" c. értekezés. Szerzője: KarlHeinz Hahn, a weimari Goethe—Schiller-levéltár tisztviselője tanulságosan számlálja elő a XVII—

XVIII. század folyamán Weimar fejedelmi hatóságainál szokásban volt aktafajtákat (rescriptum, rendelet, átirat, megkeresés, jelentés), különös tekintettel stílusbeli sajátosságaikra. Georg Schnath hannoveri levéltárigazgató, göttingeni történész-professzor érdekes kuriózumra mutat rá „Politik in der Courtoisie" c. kis cikkében: pillanatnyi politikai feszültség hogyan tükröződött a XVII. századvégi fejedelmi levelezés üdvözlő formulájában. Fritz Geisthardt Wiesbaden! levéltáros az ediktumok (törvényerejű rendeletek) fogalmi körülírásához kapcsolja az ediktumgyűjtemények kiadására irányuló porosz próbálkozások ismertetését „Ediktensammlungen" c. tanulmányában. Ismét szélesebb körben kelthet érdeklődést Ingo Rösler potsdami levéltáros tanulmánya: „Über die Terminologie russischer Archivdokumente". Alapos nyelvészeti és jogi jártasság birtokában elemzi azokat a kifejezéseket, melyekkel az orosz írásbeliség, illetve levéltári gyakorlat a — Meisner alapvető csoportosítása szerint — fölérendeltség, alárendeltség viszonylatában létrejött s a neutrális iratfajták megjelölésében élt, illetve él. Fejtegetései, amelyekhez részben Knyazev és Mityajev ismert levéltártam munkájának magyar részről rendelkezésre bocsátott szövege szolgált alapul, még tanulságosabbak lennének számunkra, ha az irattan körén túl a levéltárelmélet és -gyakorlat terminusaira is kiterjeszkednének. 15 Levéltári közlemények