Levéltári Közlemények, 28. (1958)

Levéltári Közlemények, 28. (1958) - IRODALOM - Baraczka István–Bélay Vilmos–Iványi Emma–Nagy István–Wellmann Imre: Schriftenreihe der staatlichen Archivverwaltung. Nr. 2–7. Berlin, 1952–1956. / 215–229. o.

226 Irodalom Rösler cikke ugyanis egy vonatkozásban messze túlhaladja az irattan kereteit:, a szovjet szóhasználat nyomán arra a megállapításra jut (ami nálunk már nem hat újszerűen), hogy Németországban is meg kellene honosítani az állami levéltári fond fogalmát. Mint maga is hangsúlyozza, ehhez mélyreható reform, új törvényes rendezés szükséges: az okleveleket, aktákat — és tegyük- hozzá: leveleket — egybefoglaló, tágabb körű „levéltári dokumentum"-fogalom bevezetése, ezzel kapcsolatban levéltár és könyvtár gyűjtőkörének új (Striedinger — Meisner felfogásától eltérő) elhatárolása, az egész levéltárügy szervezeti átalakítása (ami — hozzátehetjük — a nem-állami levéltáraknak az egységes levéltárügy körébe való bevonását is jelentené). E messzemenő következtetéseivel az értekezés mintegy átvezet a „levéltártudomány" gyűjtőcímet viselő tanulmánycsoporthoz, mely a kötet élén foglal helyet. E 12 dolgozat tulajdonképp három kisebb csoportba sorolható: levéltártörténeti, levéltárelméleti s ezzel kapcsolatban a gyakorlati levéltári munkára irányuló értekezésekre. A dolog természeténél fogva az egész csoportból a levéltártörténeti tanulmányok foglalnak leginkább magukban a magyar olvasóhoz kevésbé közelálló helyi sajátosságokat. Ernst Müller weimari levéltáros a thüringiai hennebergi grófság levéltárának sorsát kíséri figyelemmel a különféle osztozkodásokon keresztül, a rendezési és jegyzékelési munkákra is kitérve („Zur Geschichte des Hennebergischen Archivs in Meiningen"). Tudatosan a külső levéltártörténetre korlátozza előadását Hanns Leo Mikoletzky, a bécsi pénzügyi és udvari kamarai levéltár vezetője: „Aus der Frühgeschichte eines Wiener Archivs" c. tanulmányában a bécsi Hofkammerarchiv személyzetének és javadalmazásának alakulását vizsgálja, főképp az 1775—1875-ig terjedő időszakban. Magyar részről már a tárgyalt intézmény is figyelmet érdemel; ehhez járul néhány érdekes részlet, pl. Tersztyánszky Dániel szereplése. Walter Goldingernek, az osztrák Staatsarchiv levéltárosának bennünket ugyancsak közelebbről érdeklő értekezése („Zur Geschichte der Pflege des behördlichen Archivgutes in Österreich") voltaképpen két kérdéscsoportot vizsgál. Az egyik: hogy mi lett az ausztriai uradalmi levéltárakban őrzött telekkönyvi és úriszéki iratok sorsa, miután e dominiumok a ípldtehermentesítés következtében elvesztették állami jellegű funkcióikat. A másik: a levéltárvédelem kérdésének alakulása az osztrák hatósági irattárak selejtezésére vonatkozó intézkedések tükrében, Mária Terézia 1776-i utasításától kezdve a múlt század végéig. A német központi levéltár merseburgi osztályának nálunk is jól ismert igazgatója: Walter Nissen „Zur Geschichte der Reichsarchivsidee im 19. Jahrhundert" c. tanulmányában leszámol azzal a közkeletű nézettel, mely szerint a német birodalmi levéltár gondolata csupán 1848-ig megy vissza. Előadásából plasztikusan domborodik elő a levéltárelméleti munkássága révén már Brenneke könyvéből ismert F. von Medem stettini levéltáros kitartó, hősies küzdelme az általa 1845-től kezdve felállítani javasolt német központi levéltárért s az annak magvául szánt levéltári anyag osztatlan, egységes kezeléséért. A később más gyökérből létrejött német birodalmi levéltárat. az 1945-i bombázások és iratelszállítások következtében ért veszteségekről ad részletes beszámolót Gerhard Schmied, a potsdami német központi levéltár osztályvezetője „Die Verluste in den Beständen des ehemaligen Reichsarchivs im zweiten Weltkrieg" címmel. Bár az iratanyag számbavétele még nem zárult le teljesen s a közölt, állagok szerinti kimutatás az elpusztult iratok koráról nem tájékoztat, az adatok megdöbbentő képet tárnak elénk. A magyar levéltárosok, akik már e kötet megjelenése után voltak tanúi a Magyar Országos Levéltárban őrzött iratanyag, bár csekélyebb mértékű, újabb pusztulásának, őszinte együttérzéssel vesznek tudomást az 1867 utáni német történet központi forrásanyagának értékben ugyan jóval csekélyebb, mennyiségben mégis több mint 50%-os pusztulásáról. Két levéltártörténeti tanulmány a szereplő személy jelentőségénél fogva kelthet szélesebb érdeklődést. Lotte Knabe, a berlini Német Tudományos Akadémia munkatársa azokkal az irattári-levéltári vonatkozású javaslatokkal foglalkozik, melyeket a braunschweigi herceg szolgálatában álló Leibniz tett az 1670—80-as években („Leibniz

1 Vorsehläge zum Archiv- und Registraturwesen"). A javaslatok élénken tanúsítják, mennyire felismerte a nagy német filozófus a levéltár fontosságát, s mennyire rajtavolt, hogy az az iratok rendszeres gyűjtése, leltározása, tárgyi pertinencia szerinti rendezése, jegyzékelése, folyamatos aktakivonatok és kiadványok készítése révén fokozottan a gyakorlati és tudományos célok szolgálatára lehessen. Élete későbbi szakaszában, önmagára vonatkoztatva, Goethe is világosan látta a levéltár jelentőségét. Willy Flach-nak, a thüringiai tartományi levéltár igazgatójának, a történeti segédtudományok berlini professzorának tanulmányából pontos képet kapunk arról, hogy a német.