Levéltári Közlemények, 28. (1958)

Levéltári Közlemények, 28. (1958) - IRODALOM - Baraczka István–Bélay Vilmos–Iványi Emma–Nagy István–Wellmann Imre: Schriftenreihe der staatlichen Archivverwaltung. Nr. 2–7. Berlin, 1952–1956. / 215–229. o.

224 Irodalom marburgi levéltári anyag alapján vizsgálja azt a kérdést, hogy miután a középkori egységes kormányzati apparátus helyébe egyfelől az uralkodó személyes intézkedését képviselő kamara (Kammersekretariat), másfelől tárgyi alapon differenciálódó központi hatóságok léptek, hogyan alakult ki az utóbbiakat egybefogó, az egész államélet fölött áttekintéssel rendelkező csúcsszerv? Ausztriában, rendi beavatkozás hatása alatt, már 1526-tal kollegiális szerv: (titkos) tanács váltja fel a korábbi egyedüli tanácsadót, a kormányzás kabineti formáját; a többi, kisebb német territóriumon ez a fejlődés csak a XVI. század második felében s a XVII. elején, gyakran fejedelmi kezdeményezésre megy végbe. A titkos tanács funkciója számos változatot mutat a pusztán tiszteletbeli jellegtől egyes ügyfajták, területek önálló intézéséig; ahol a fejedelem volt megalakulásának kezdeményezője, szerepe rendszerint a tanácsadásra korlátozódott. De ott is, ahol a titkos tanács nem alakult hatósággá, hanem a fejedelmi elhatározás előkészítő munkájára szorítkozott, azzá a központi fórummá fejlődött, ahová a közigazgatás szervei rendszeresen fordultak s ahonnan a rendelkezések az egész territóriumra kiindultak. A tanács létszáma, összetétele változó volt; a tagok kisebb száma rendszerint arra vallott, hogy a tanácsban érdemi tanácsadó, illetve kormányzati munka folyik. Ilyenkor tevékenysége az uralkodónak csaknem egész hatalmi körét felölelte, így mindenekelőtt a külügyek, hadügy, felső bíráskodás, főbb pénzügyi és közigazgatási kérdések, rendészet, törvényhozás, udvartartás területét. Amint az ügyek szaporodtak, mindinkább szükségessé vált előbb szakreferensek bevonása, majd az ügyek lassan bontakozó felosztása a tagok között (osztályok, bizottságok), részben a feudálisrendi területi elv, részben a modernebb tárgyi szempont alapján, melyben már az uralkodó abszolutisztikus törekvései kerestek érvényesülést. Maga a titkos tanács jelentéktelenné válása, XVII—

XVIII. századi felbomlása is nem annyira a hivatalszervezet fejlődésének, mint az engedelmes hivatali apparátus segítségével felülkerekedő abszolútizmusnak tulajdonítható. Ausztriában a bonyolultabb helyzet a tanácsadó szervet még nem tette nélkülözhetetlenné; így jött létre 1761-ben az államtanács. De a fejlődés itt is, mindenekelőtt a bizalmas természetű külügyek terén, a kabineti kormányzás, szakminisztériumok kialakulása felé vezetett. Ugyancsak szélesebb megalapozása miatt érdekes Horst Schlechte-nek, a szász tartományi levéltár helyettes vezetőjének tanulmánya: „Pietismus und Staatsreform 1762/63 in Kursachsen". Sorra veszi azokat a jelentősebb államférfiakat, akik tevékenyen részt vettek a szász választófejedelemség 1762—63-i — új, kevésbé kötött gazdasági rendszer, rendi előjogokat kiküszöbölő általános polgárjog, egységes, modernebb igazgatási apparátus megvalósítására irányuló — reformjában. Kimutatja, hogy valamennyien hívei voltak — vagy legalább hatása alatt állottak — annak a javarészt polgári körökben gyökerező pietista irányzatnak, mely bizonyos értelemben a felvilágosodás előfutára volt s az egyháztól függetlenülő, önálló hivatására ébredő állam útját egyengette. Személyükben a mind érősebben szóhoz jutó polgárság képviselői vetették latba a dogmatikus-metafizikai spekulációktól elforduló, cselekvő földi életre irányuló pietista felfogást a polgári érdekeknek megfelelőbb államberendezés létrehozására. A Habsburg-államvezetés válságos szakaszára vet világot a „Kübeck und die Frage der Einsetzung einer Regentschaft (1840)" c. tanulmány. Szerzője Friedrich Walter, a bécsi Staatsarchiv régi, nagyérdemű levéltárosa, ki a közelmúltban rendezte sajtó alá a „Fellner-Kretschmayr"-sorozatnak a Ferenc- és V. Ferdinánd-kori osztrák központi igazgatást feltáró feldolgozás- és aktakötetét. Rövid néhány lapon megdöbbentő élességgel tárul elénk az az áldatlan helyzet, melybe a monarchia kormányzása a tehetetlen V. Ferdinánd alatt jutott. Látjuk a kellő szellemi és jellembeli adottságokban szűkölködő régenst: Lajos főherceget, ki irtózik minden reformtól s azzal akar a helyzet ura maradni, hogy a két fő tanácsadót: Metternichet és Kolowratot egymás ellen játssza ki; látjuk az államkonferenciát, mellyel, rendszertelen módon, csak fölösleges kerék iktatódik az amúgy is nehézkes államapparátusba, a kabineti elintézés s az államtanács mellé. Hiába ösztökéli Clam tábornok erélyes cselekvésre, hiába ad Kübeck kamaraelnök okosan kidolgozott kormányzati reformtervet a kezébe: Metternich mindinkább passzivitásba szorul s alulmarad a jóval szerényebb képességű, de intrikában jártasabb Kolowrattal szemben. A -forrásismeret és forrásközlés című csoportot két értekezés alkotja. Hans Haussherr, a gazdaság- és társadalomtörténelem hallei professzora a Hardenberg működése nyomán létrejött iratanyag sorsán s a kutatás ezzel kapcsolatos nehézségein vezet végig bennünket („Die Lücke in den Denkwürdigkeiten des Staatskanzlers Fürsten von Hardenberg"); az alapos feltárás közben Ranke történetírói módszere is érdekes