Levéltári Közlemények, 28. (1958)

Levéltári Közlemények, 28. (1958) - IRODALOM - Baraczka István–Bélay Vilmos–Iványi Emma–Nagy István–Wellmann Imre: Schriftenreihe der staatlichen Archivverwaltung. Nr. 2–7. Berlin, 1952–1956. / 215–229. o.

Irodalom 223 biak az iratokban előforduló széljegyzeteket, vagy más, ugyanarra a tárgyra vonatkozó iratokat közölnek, egészben vagy részben. A kötet apparátus-része a megszokott jegyzékeket tartalmazza (a közölt iratok kronologikus jegyzéke, a felhasznált forrásanyag, irodalom, továbbá a rövidítések jegyzéke, személy névmutató a név, évkor és funkció feltüntetésével, tárgymutató), valamint az 1870—1872 között működött porosz miniszterek névsorát; az első két év legfontosabb eseményeit kiemelő kronológia még jobban megkönnyítette volna az eligazodást a kutatók számára. Az egész munkát világos gondolatmenet, a nagy anyag fölötti uralom és gondos kidolgozás jellemzi. Módszerének tanulmányozása kiadvány készítőink számára igen hasznos, a benne feltárt anyag pedig a kultúrharc magyarországi hatásának vizsgálatához szolgáltat adalékokat. Elméleti, s általában levéltártudományi szempontból különös jelentőséggel bír a sorozat eddig utolsó kötete az „Archivar und Historiker" c. tanulmánygyűjtemény. Megjelenésére az alkalmat az a körülmény adta, hogy a német levéltárügy egyik legjelentősebb képviselője Heinrich Otto Meisner a megjelenés évében töltötte be életének 65. esztendejét. Munkában, s eredményekben gazdag élet tárul elénk a jubileum tükrében: több mint négy évtizedre visszatekintő levéltárosi múlt és jelentékeny tudományos tevékenység. A gyakorlati levéltári munka területén legfőképp a német birodalmi levéltár megszervezése, felépítése fűződik nevéhez. Irodalmi munkássága több ágú. Mint I. Hintze tanítványa eleinte csaknem kizárólag az alkotmány- és politikai történet, valamint a porosz közigazgatástörténet művelésének szentelte figyelmét; ebben a vonatkozásban önálló tanulmányokon túl számottevő forrásközlő tevékenységre tekinthet vissza. Emellett azonban az utóbbi negyedszázad^ folyamán mind határozottabb körvonalakkal bontakozik ki a levéltárügy munkásának profilja, melynek levéltárismertetéseken túl terminológiai alapvetés s az újkori irattan megalapozása alkotják fő vonásait. „Aktenkunde" (1935) ill. „Urkunden- und Aktenlehre der Neuzeit" (1950,

2 1952) c. műve messze hazája határain túl ismertté és becsültté tette nevét; részben ehhez kapcsolódik terminológiai munkássága is, melynek során mélyre hatolva a levéltárügy döntő problémáihoz férkőzött. Gazdag tudását, bő tapasztalatait már évtizedek óta nemcsak művein keresztül, hanem közvetlenül is átsugározza a felnöva német levéltáros-nemzedékre, mint a berlini ill. potsdami levéltártudományi intézet docense s (1953-tól) a berlini egyetemen a levéltártan, újkori irattan és közigazgatástörténet professzora. Hogy milyen eredménnyel, annak beszédes bizonyságát adja a 65. születésnapjára a Német Demokratikus Köztársaság levéltári igazgatóságának kiadásában fenti címmel megjelent szép kiállítású, tekintélyes emlékkönyv. „Archivar und Historiker" — a találó cím nemcsak á levéltáros és történész Meisner életművének egybeötvöződését fejezi ki: általánosságban is rávilágít a kétfelé, ágazó tudományos hivatás közös kiindulására s együtt megjárt útjára. Amint a kötet bevezető méltatása mondja: „A jó történésznek bizonyos értelemben levéltárosnak is: kell lennie, s a levéltáros valóban gyümölcsöző munkát nem végezhet, ha nem történész egyszersmind". Ezt a mélyen megalapozott meggyőződést tükrözi maga a jubileumi kötet is, midőn — az ünnepelt mester munkásságára, indításaira rezonálva — a levéltártan, közigazgatástörténet, irattan és forrásközlés területéről egyképpen közöl tanulmányokat. Huszonkilenc szerző, majdnem kivétel nélkül aktív levéltáros, sorakozik fel az emlékkönyv lapjain, hogy lerója tiszteletét a jubiláns iránt, köztük öten a nyugatnémet, hárman az osztrák levéltárosok képviseletében. Messzire vezetne, ha valamennyi tanulmányt érdeme szerint akarnók méltatni — annál is inkább, mert egy részük — helyi (főképp szászországi) viszonyokhoz kötött jellegénél fogva — távolabb áll a magyar olvasótól. Különösen áll ez a közigazgatástörténet körébe vágó dolgozatokra; ezért meg kell elégednünk a szász választófejedelemség XV. század-végi közigazgatási reformjairól (Hans-Stephan Brather), ugyanannak XVI—

XVII. századi központi pénzügyi hatósága keletkezéséről (Friedrich Beck} és helyi igazgatási szerveiről (Karlheinz Blaschke), a szász korszak niederlausitzi rendéiről (Rudolf Lehmann), 'Anhalt főképp XVII. századi hivataltörténetéről (Hanns Gringmuth-Dallmer), a múltszázadi felszabadító háborúk utánig hallei alkotmányosközigazgatási helyzetről (Erich Neuss), az egyes német államok közötti követségekről (1867—1933, Hans-Joachim Schreckenbach) szóló tanulmányok puszta megemlítésével. Általánosabb érdeklődésre tarthat számot Kurt Dülfer marburgi levéltáros értékes dolgozata: „Studien zur Organisation des fürstlichen Regierungssystems in der obersten Zentralsphäre im 17. und 18. Jahrhundert". Elsősorban az irodalom, részben