Levéltári Közlemények, 28. (1958)

Levéltári Közlemények, 28. (1958) - IRODALOM - Baraczka István–Bélay Vilmos–Iványi Emma–Nagy István–Wellmann Imre: Schriftenreihe der staatlichen Archivverwaltung. Nr. 2–7. Berlin, 1952–1956. / 215–229. o.

216 Irodalom bárminő más iratanyagot kezeli, természetszerűleg segítője, sőt munkatársa a helytörténeti kutatónak. A levéltáros módszertanilag is képzett történeti kutató maga is,, ezért szerepét kell vállalnia az egyes helytörténeti munkák tematikájának kialakításában, tudományos színvonaluk, pontosságuk felülbírálatában, esetleges, a szubjektivizmus következtében belekerült túlzásaik lenyesegetésében. Annál magasabb színvonalú lesz a levéltáros ilyenirányú munkája, minél jobban ismeri iratanyagát. A helytörténeti kutatások szempontjából is nagy jelentőségű nóvumként üdvözli azt, hogy az üzemi, vállalati iratanyag is részévé lett az állami levéltári fondnak. Az NDK — mint tudjuk —• 1952-ig öt nagy tartományra („Land") oszlott. Ezek mindegyikének külön levéltári igazgatósága volt („Landesarchivverwaltung"), melynek élén az illető tartomány tartományi levéltárának vezetője állt. A thüringiai tartományi levéltár vezetője, Willy Flach professzor, a kiváló Goethe-kutató, aki a kongresszusidején a thüringiai levéltári igazgatóságot is vezette, ez utóbbinak feladatait ismertette. Cikke igen érdekes abból a szempontból is, hogy a németországi levéltárügy 1950-ben bekövetkezett átszervezése a miénkhez szinte azonos elvek alapján történt, az új feladatok tehát mindkét országban egészen hasonlóak. Ezek sorában beszél Flach a legkülönbözőbb típusú, gyakran nem állami levéltárak felügyeletének és szakmai irányításának, a helyi levéltárak felállításának, a levéltári munkaerők szakmai és. politikai képzésének kérdéseiről és számos más olyan szervezési kérdésről, amelyet az új alapokra fektetett élet vet fel. Az NDK- irodalma a miénknél jóval többet foglalkozik az üzemi, vagy tágabb értelemben gazdasági levéltárak kérdéseivel. Ennek igazolására az Archivmitteilungennek úgyszólván minden számára hivatkozhatunk. Franz Wiszniewski, a Levéltári Főigazgatóság gazdasági levéltári referense a gazdasági levéltárakról beszélve politikai és nemzeti kötelességnek nevezi azt, hogy a német nép gazdasági életéről, helyzetéről a valóságnak megfelelő képet nyújtó levéltári anyag megmaradjon és felhasználhassák azt a nép gazdasági és kulturális fejlődése érdekében. A cikk a kérdést főleg politikai szemszögből szemléli és így célkitűzései is elsősorban ilyen színezetűek. Heinrich Otto Meisner, a potsdami Levéltártudományi Intézet vezetője a levéltár- és ügy irattan kérdéseihez szól hozzá előadásában. Nézőpontjának egyik gyökere a Nagy Szovjet Enciklopédia „Levéltár" c. cikke, amelyet német kollégáink velünk egyidőben ismertettek meg honi nyelven a levéltárosokkal. Az egységes állami levéltári fond fogalma forradalmi jelentőségű és hatalmas perspektívát nyit meg. A levéltári anyag fogalmának korlátait messze kitolja, a régi határokon túlra, a könyvtári, muzeális és egyéb kulturális jelentőségű anyagok rovására. Nagy jelentőségű tény az, mondja Meisner, hogy a Szovjetunióban irodalmi levéltár van, a mozgófilmek és hanglemezek is levéltári anyagnak tekintendők, hiszen külön levéltáruk van- az állami levéltári hálózatban. Előadása további részében a proveniencia, helyesebben regisztratúra-elv egyes: kérdéseivel foglalkozik. Hangoztatja, hogy a levéltáros nem az irattáros meghosszabbított karja, nemcsak az a feladata, hogy az átvett, összekeveredett iratanyagot az eredeti regisztratúra rendjébe visszaállítsa, hanern — hogy úgy mondjuk — fellebbviteli fórum. Az irattárnak nem restaurátora, hanem ortopéd sebésze is, ha kell. A szerző szembeállítja a konzerváló jellegű proveniencia elvet a regisztratúra belső rendjét biztosító struktúra-elvvel és az utóbbi hívének mondja magát. Nagyon fontos eredmény az, hogy az NDK iratkezelési rendjének kidolgozásában az államhatalom _ a levéltári főigazgatóságnak jelentős szerepet adott, nagyobbat, mint amekkorát eddig bármikor Németországban a levéltárak ezen a, területen játszhattak. Kiemeli még a szerv kezelésében lévő, de már levéltár (és nem operatív célokat szolgáló irattár) funkcióit ellátó Verwaltungsarchivok jelentőségét. Az iratok fizikai megóvásának, illetve restaurálásának kérdéseit elemzi Helmut Koch, a weimari levéltári restauráló műhely vezetője. Hangsúlyozza, hogy az iratrestaurálásnak nincs és soha, sehol nem is lehet szakácskönyvszerű recept-tára, hanem minden esetet individualizálni kell. Minden egyes papírfajtának más és más kezelés szükséges. Kerülni kell a kémiai szerekkel való operálást, sokkal nagyobb szerepet kell adni a fototechnikai eljárásmódoknak. A kötet az említett hét nagyobb cikken kívül még kilenc kisebb, ún. „szakreferátumot" tartalmaz. Berent Schwineköper magdeburgi levéltáros az irattömegproblémát vizsgálja.. Az egyik járható út az NDK-ban kényszerből alkalmazott decentralizáció, vagyis a kevésbé fontos fondoknak kisegítőraktárakban való elhelyezése. Ez a megoldás persze