Levéltári Közlemények, 28. (1958)

Levéltári Közlemények, 28. (1958) - IRODALOM - Bélay Vilmos: Trudü Moszkovszkogo Goszudarsztvennogo Isztoriko-Arhivnogo Insztyituta. Tom 2–7. Moszkva, 1946–1954. / 210–214. o.

Irodalom 213 megmaradnak, vagy mindenestől megsemmisítésre kerülnek. A szovjet levéltári őrzési egységek terjedelme természetesen éppen olyan kevéssé azonos terjedelmű, mint nálunk az ügyiratoké, de nagyban-egészben mégis csak nagyobb iratkomplexumot jelent, mint nálunk az ügyiratok zöme. Az őrzési egység (fizikai megjelenését tekintve) rendszerint egy-egy vastagabb kötet, amely mint a könyvek, Össze is van varrva. Egy-egy ilyen őrzési egység egy tétel lesz a selejtezési jegyzéken. A selejtezési bizottság munkája tehát abból áll, hogy felülvizsgálja a selejtezők által készített jegyzéket és az abba szabálytalanul felvett őrzési egységek címét törli belőle, illetve megvizsgálja a jegyzéket abból a szempontból is, hogy nem maradt-e ki belőle valami olyan iratanyag is, amelyet a szabályok értelmében nem kell tovább őrizni. A selejtezés során az őrzési egységeket háromféle eljárás egyikében részesítik: vagy örökös megőrzésre, vagy meghatározott időig való megőrzésre • (rendszerint 10 év), vagy azonnali megsemmisítésre „ítélik". Nazin cikkében számos példát hoz fel a Levéltárügyi Főigazgatóság szervei által észlelt szabálytalanságokra. Gyakori az, hogy a selejtezési bizottságok feltűnően kevés ülést tartottak (ezeknek az üléseknek feladata az elkészült selejtezési jegyzékek elbírálása) és ezeken mégis feltűnően sok őrzési egység kiselejtezését hagyták jóvá. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy feltételezhetően felületes munkát végeztek. Így pl. 1943ban a szaratoví terület belügyi népbiztossági igazgatóságának levéltári részlegéből alakult selejtezési bizottság mindössze három ülést tartott és ezeken 95 selejtezési jegyzé-. ket hagyott jóvá, amely jegyzékek összesen 17 120 őrzési egységet tartalmaztak. Lehetséges-e, hogy ezeket alaposan megfontolták? Aligha hihető ez. Másik példa. A Vologdai Terület állami levéltára 1941—43-ban több mint 300 000 őrzési egységet ítélt megsemmisítendőnek. Az illetékes belügyi népbiztossági selejtezési bizottság felülvizsgálata ötezernél többet emeltetett ki ezek közül olyant, amelyet nemcsak hogy még nem szabad megsemmisíteni, de örökös megőrzésre kell félretenni. Ez a példa a selejtezési bizottság éberségét és a selejtező szerv felületességét mutatja be. Nazin számos példát hoz fel arra is, hogy rendkívül óvatosan selejteznek, alig emelnek ki felesleges iratokat. Mindezekből arra a következtetésre jut, hogy még mindig nagyon lebecsülik a selejtezés jelentőségét, sokan csak afféle másodrendű levéltári munkának tekintik. Sokan lebecsülik a vidéki levéltárak anyagát és azt hangoztatják, hogy a központi levéltárakban úgyis minden fontos adat megtalálható. Mindez helytelen. Az állami levéltárak óriási értékű anyagot őriznek, amelyek jórésze még nem vesztette el gyakorlati tájékoztató jelentőségét, nem is beszélve a történettudomány szempontjából való értékéről. A selejtezés tehát igen nagy körültekintést, óvatosságot és ismereteket igényel, csak a legjobb képesítésű és tapasztalt levéltári dolgozóknak szabad foglalkozni ezzel. Helytelennek mondja Nazin azt a gyakorlatot is, hogy a selejtezési bizottságokban úgyszólván csak levéltári dolgozók szoktak helyet foglalni, nincsenek bennük képviselve az akadémiai tudományos intézetek, tervezőirodák és az illető terület vezető hivatalai. Ha ezeket is bevonnák a levéltári selejtezés felülvizsgálatába, ez emelné a selejtezési munka tekintélyét. Helytelen az is, hogy a bizottságok nem igen aktívak, nem kezdeményezőek. Ezután több nagy állami levéltár példáján bemutatja, hogy milyen iratféleségek azok, amelyeket tudományos, vagy gyakorlati érdekek megsértése nélkül ki lehet selejtezni (pl. katonai levéltárakban ellátásra, takarmányfelvételre, lovak megbetegedésére és elhullására, és egyéb mindennapos jelentőségű ügyekre vonatkozó őrzési egységek, nyugták, napi kimutatások, magánszemélyek fOndjaiban újságelőfizetési nyomtatványok, különféle űrlapok, stb.). Hangsúlyozza, hogy nincsen olyan levéltár, amelyben bőven ne akadna kiselejtezni való anyag. Öva int azonban Nazin attól, hogy a múlt hibáit megismételjék és kellő tudományos megalapozás nélkül, felületes tájékozódás után selejtezzenek, amint erre a szovjet levéltárak történetében — akárcsak a mieinkében is — számos példát lehetne elsorolni. Nazin kijelenti: lehetetlen belenyugodni abba, hogy a szovjet levéltárakban a polcok ezrei telve vannak felesleges, soha senkinek nem szükséges iratokkal, amikor másfelől a levéltárak zsúfoltsága miatt értékes anyagokat nem tud a levéltár átvenni. A selejtezés szükségességének felismerése azonban nem elég. El kell érni, hogy azt tervszerűen, tudományos megalapozással végezzék és ugyanolyan tekintélyes munkának tartsák, mint pl. az iratpublikálást vagy a tájékoztató segédletek készítését. Ala-