Levéltári Közlemények, 28. (1958)

Levéltári Közlemények, 28. (1958) - IRODALOM - Bélay Vilmos–Komjáthy Miklós–Mezey László: A történeti segédtudományok a római X. Nemzetközi Történész Kongresszuson / 201–210. o.

202 Irodalom klasszikus kurzívval együtt már Mabillon óta megszoktunk a „római írások" gyűjtőnév alatt nyilvántartani. L. Traube és a méltó tanítvány P. Lehmann, a modern paleográfia voltaképpeni megalapítói a római írás történetének kutatásában is új irányt jelöltek és új utakat törtek. Közel félszázad tapasztalatai azonban megmutatták, hogy Traube módszere és kutatási szempontjai, melyek a korai latin „literák" elemzésénél is a „ductus" vizsgálatára vetették a hangsúlyt, az antik és középkori írás kétségbevonhatatlanul tipikus jellegének el nem ismerésével szinte egyet jelentettek. Szinte, mert bizonyos ugyan, hogy a „ductus", a scriptor kezevonásának írásformáló, esetleg nagyobb mértékben módosító jellegzetességeit a paleográfus a számbaveendő tényezők közül soha ki nem hagyhatja, de jelentőségüket sem becsülheti túl. Ezekben az írástörténeti korszakokban az „általános", a specifikust, az „egyénit" jelentőségben mindig messze túlhaladja. Éppen ezért a római írás-korszak voltaképpeni paleográfiai vizsgálata, mindig az általános, a tipikus felé irányul. Az École des Chartes kitűnő paleográfia professzorának referátuma Traube— Lehmann nézeteivel szemben ezen az állásponton veszi számba a római írás paleográíiájának eredményeit és további feladatait. Mindenekelőtt az anyaggyűjtés munkájáról ad számot. Szakítva a régi, iskolás paleográfiai felfogással, mely szigorúan elkülönült a feliratok tanulmányozásától, az epigráfiától, Perrat elsősorban a feliratos emlékanyag publikálásával vet számot, mely nagyrészben a C. I. L. hatalmas köteteiben hozzáférhető. Ezekhez még a „graffiti"-anyag tanulmányozásának eredményeit veszi, és a papirológia tanulságait. Főként azonban A. Lowe híres munkájának a Codices latini antiquiores köteteinek további gyarapodásáról, valamint a diplomatika kezdeteinek tanulmányozása szempontjából döntő fontosságú Chartáé latináé antiquiores publikálásának megkezdéséről számol be. Tanulságként, egyben pedig a továbbiakra kívánalomként azt említi meg, hogy az •emiékanyag közzétételében, minden olyan szelekciós szempontot mellőzünk, mely csupán a kaligráfiára lenne tekintettel. Ellenkezőleg, helyi és kronológiai korlátok nélkül minél nagyobb és változatosabb emlékanyag publikálására kell törekedni. Igen jelentős tételt fejt ki ezek után arra vonatkozólag, hogy a latin írás kezdeti korszakainak ismeretére vonatkozó, újabb és jelentősebb eredmények a latin és görög paleográfiát egymástól teljesen független területként kezelő módszerektől nem várhatók. A görög-latin írást, nem csupán a leszármazás közvetlensége, hanem sokszor párhuzamos, sokszor egybefonódó (unciális) további fejlődésük is közös, egységes vizsgálatra ajánlja. Tudjuk, hogy a koraközépkori barbár királyságok írása, az ún. nemzeti írás, különféle változataiban, kurzív jellegű. Perrat beszámol azokról az újabb kutatási eredményekről, amelyek szerint ezek az írások a provinciális római hatóságok által használt „litterae communes" lényeges elemeinek felhasználásával fejlődtek ki és nem a császári kancellária „litterae caelestes"-nek nevezett díszesebb kurzív betűformáit reprodukálták. A minuscula és az unciális kialakulására vonatkozó kutatásokkal ismertetett meg ezután Perrat. Ezek az eredmények egyébként nagyrészben sajátjai. Rövid összeíogialásban azt tudhatjuk meg itt, hogy a minuscula nem — mint eddig hittük — a maiuscula egyszerűsítésére irányuló törekvésekből, hanem a kurzív szilárdabb, határozottabb és tipizáló írásmódjából született. A számok paleográfiájára vonatkozólag arra hívja fel a figyelmet, hogy nyüV vánvalóan téves szám jegy használat esetében vegyük figyelembe a kőfaragó, vagy a scriba, az Ordinátor esetleges fogyatékos műveltségét, számvetésben járatlanságát, — ha egyébként a paleográfia más megoldást nem tesz ajánlatossá azaz, ha a problematikus jelcsoport, nem szám, hanem egyéb rövidítés. A rövidítések vizsgálata főként a C. L L. és a Diehl-féle Inscriptiones Christianae Latináé Veteres anyagának számbavételére és elemzésére irányul. Szükségesnek látja még Perrat Mommsen máig alapvető, de már szinte elérhetetlen munkájának — Notarum Laterculi — új kiadását is. Perrat tanulmányának tematikailag szerves folytatása Bernhard Bischoff- a nyugati könyvírás paleográfiáját az V—

XII. századokban vizsgáló tanulmánya (Palaographie der abendländischen Buchschriften vom V. bis zum XII. Jahrhundert).

3 A probléma ugyancsak központi jelentőségű: a latin paleográfia művelői mindig kü3 Uo. 385—407. 1.