Levéltári Közlemények, 27. (1956)

Levéltári Közlemények, 27. (1956) - KRÓNIKA - Komjáthy Miklós: Hajnal István (1892–1956) / 272–273. o.

KRÓNIKA HAJNAL ISTVÁN 1892 — 1956 . Őszies eső áztatta a Farkasrét agyagját, amikor egy koranyári napon végső nyugalomra helyezték Hajnal Istvánt, a budapesti egyetem nyugalmazott történész professzorát. A nyárba betört ősz szinte szimbolizálta azt a csöndes tragédiát, amelynek a munkabírása és alkotókedve teljességében félreállított tudós áldozatául esett. Tanítványai, barátai és a magyar történettudomány hivatalos képviselői egyaránt megrendült lélekkel, a kései bánat fojtogató keserűségével állták körül az egyszerű sírt, amely egyik legeurópaibb történettudósunk földi maradványait zárta . magába. Hajnal István a nagymúltu Dunántúl neveltje volt, bár 1892-ben Nagykikindán látta -meg a napvilágot. A budapesti egyetemen szerzett középiskolai tanári és bölcsészetdoktori diplomát. Alighogy ledoktorált, kitört az első világháború, amelyet sebesülten és többször kitüntetetten tartalékos tisztként küzdött végig. A frontról hozott betegsége egyik oka volt annak, hogy az élete utolsó éveiben rászakadt megpróbáltatások alatt gyönge szervezete korán összeroppant. A húszas évek elején az akkor alakult Bécsi Magyar Történeti Intézet egyik első tagjaként kutatott a bécsi levéltárakban. Hazatérte után rövid ideig az Országos Levéltár, majd éveken át az Esterházy hercegi levéltár tisztviselője volt. 1930-ban a budapesti egyetem újkori egyetemes történeti tanszékének tanárává nevezték ki s ott működött 1950-ben történt nyugdíjaztatásáig. Közben három igen nehéz esztendőn át, 1944-től 1947-ig, professzortársai megtisztelő bizalma folytán a bölcsészeti kar dékánja volt. Vezető szerepet játszott a Magyar Tudományos Akadémiában, mint annak átszervezése előtti levelező, majd rendes tagja. Domanovszky Sándorral és Mályusz Elemérrel, majd Wellmann Imrével szerkesztője volt a Századoknak. A második világháború előtt aktívan vett részt nemzetközi történészkongresszusokon. A nyugalom évei gondokat és csalódásokat hoztak számára, s alig egy évvel azután, hogy az elismerés ismét feléje fordult (1955 májusában a történettudományok doktorává minősítették), 1956. június 4-én agyvérzés érte s 16-án meghalt. Ravatalánál a Magyar Tudományos Akadémia és a budapesti egyetem nevében I. Tóth Zoltán, az Országos Levéltár és a Magyar Történelmi Társulat nevében Ember Győző, a tanítványok nevében pedig Wellmann Imre búcsúzott tőle. Alig van történészünk, akinek egész munkássága oly szorosan kapcsolódott volna a levéltári anyaghoz, mint Hajnal Istváné. Bár széles skálájú historikus működése során képességeit a politikai és a modern technikatörténet nem egy szakaszának földerítésében is megcsillogtatta, pályája kezdetétől haláláig érdeklődését legintenzívebben az írás társadalmi funkciójának vizsgálata kötötte le. Úttörő munkásságát addig is, míg hivatott toll alapos elemzését nem adja, legjobban saját szavaival jellemezhetjük. A maga történetszemléletéről, szándékairól, terveiről szólt legkongeniálisabb tanítványáról, a fiatalon, tragikusan elhunyt Istványi Gézáról írt nekrológjában: „Az emberi fejlődés vizsgálatához az eddigieknél konkrétabb, reálisabb módszereket, szempontokat kívánt. A történeti fejlődést nem lehet úgy megragadni, mint ahogyan az egyéni életeket: emberi átértéssel, beleérzéssel. A fej-