Levéltári Közlemények, 27. (1956)

Levéltári Közlemények, 27. (1956) - Wellmann Imre: Levéltári terminológiai problémák / 74–95. o.

88 Wellmanrí Imre lékletekről) tágabb a „levéltári dokumentumok "-énál. De kitűnik az is,. hogy a „dokumentum" szó használata (legalább is mindkét kifejezésben párhuzamosan) mennyire nem szerencsés: hiszen épp a dokumentálás ténye, az, hogy az irat tanúsít valamit, teszi azt „archiváliává". (Nem a selejtezésről van itt szó, melynek révén a valamit dokumentáló iratok közül küszöböljük ki a jelentékteleneket, hanem arról, hogy minden szervnél, de főképp magánosoknál, létrejönnek olyan „írások", amelyek az irattárba már be sem kerülnek, mert tartós megőrzésre nem érdemesek.) Abban azután, hogy minek a dokumentálása teszi az „írást" „archiváliává", túl kell jutnunk a feudális, ill. polgári kori szemléleten, mely egyoldalúan a jogbizonyító, ill. a hivatali ügymeneti jelentőségben látta az irattári-levéltári megőrzésre való érdemesség kritériumát. Még Brenneke is csak az olyan „írásokat" sorolja a „levéltári anyag" fogalmába, amelyeknek irat- , tárba tartozása külső és belső ismertető jelekről (irodai és irattári feljegyzésekről, ill. ügyviteli vagy jogi rendeltetésükről) felismerhető.

18 Nem vitás, hogy még a levéltárban is lényeges egyfelől a hivatali ügyintézés, másfelől az állampolgári jogok (személyi állapot, képesítés, jogviszony) igazolásának szempontja.— feltéve, hogy az ügymenet még támaszt ilyen igényeket s az irat keletkezése óta még nem telt el az elévülési stb. idő. Itt azonban e gyakorlati kívánalmak mellett és fölött, melyekhez még a népgazdaság megsegítésének szempontja járul, elsősorban a tudomány, még pedig a történettudomány igényei jönnek számításba. Hogy valamely „írás" egyben „levéltári anyag"-e, érdemes-e levéltári megőrzésre, mindenekelőtt — sőt bizonyos gyakorlati határidő leteltével kizárólagosan — az dönti el, hogy van-e történeti szempontból jelentősége. Hogy aztán ez miben áll, azt bajos lenne részleteiben körülírni. Még lehetne az „archivalia" fogalmát tovább boncolgatni — így könyv és irat elhatárolása külön fejtegetést igényelne —, de ennyi is érzékeltetheti a probléma összetett voltát. Röviden vissza kell azonban nyúlni az elnevezés kérdéséhez, miután a „dokumentum" szó használata nem bizonyult célszerűnek. Nem térve ki az „akta" kifejezésre, mely azonfelül, hogy hangzásában idegen^ már bizonyos iratfajta megjelölésére állandósult, a magyar nyelvben a „levél" szó és az „ír" ige származékai jöhetnek tekintetbe. A levél szóval azonban — noha mellette szól, hogy a „levéltár" (régies formájában: „leveles tár") kifejezés belőle képződött — ugyanaz a" baj, mint az „aktá"-val: már egy speciális iratfajta megjelölésére (sőt ezenfelül forma és mennyiség kifejezésére is) használatos. Maradnak tehát az „ír" ige származékai, annyival inkább, mert ilyenformán egy tőről, még hozzá a legmegfelelőbbről fakadt kifejezésekkel illethetjük, ami az írás funkciójával jár együtt. „írás", „irat", „iromány" közül nyilván a középső a legmegfelelőbb: az „írás" ugyanis kettős értelmű (a műveletet és eredményét egyaránt jelenti), az „iromány" pedig régies ízű. Mégis fel lehetne használni mind a hármat, hiszen, mint láttuk, az írott emlékek tengeréből csak egy rész kívánkozik irattári megőrzésbe, s helyes lenne a nagyobb és a kisebb kört más-más névvel illetni; de az irattárban, levéltárban őrzött „anyagból" is külön elnevezést igényelnek, szemben a segédBrenneke, i. m. 32. 1.