Levéltári Közlemények, 27. (1956)
Levéltári Közlemények, 27. (1956) - Wellmann Imre: Levéltári terminológiai problémák / 74–95. o.
Levéltári terminológiai problémák 87 Tágabb nem — de nem lesz-e szűkebb? Az egyébként használásra nem javasolható „dokumentum" szó is figyelmeztet arra, hogy nem minden, amit kézzel vagy írógéppel írtak (esetleg, kivételesen, nyomtattak), válik levéltári megőrzésre érdemessé — csak az, ami „dokumentál" valami számottevő dolgot. Azt jelenti ez, hogy csak az olyan „írásokat" számíthatjuk az „archivalia" közé, amelyek valamit bizonyítanak? Menjünk vissza a középkorba, s tekintsük csupán a jogbiztosító okleveleket levéltári „anyagnak"? Vagy tegyük magunkévá az akták fontosságát hangoztató szemléletet, mely a feudális abszolutizmus bürokráciájából kiágazva, a polgári korszakban terebélyesedett ki igazán? A lengyel gyakorlat az előbbi felfogás hatását mutatja, midőn csak a jogi jelentőségű iratokat nevezi (szűkebb értelemben) „dokument"-nek — viszont ezen az alapon nem is tulajdonít ennek a kifejezésnek az „archivalia"-val egyértelmű széleskörű jelentést. Mélyebben gyökerezik és egyértelműbb a polgári szemlélet hatása; megmutatkozik ez mindazokban a megfogalmazásokban, melyek szinte csak hivatali aktákról látszanak tudni (teljesen háttérbe nyomva a középkorban kizárólagosan megbecsült okleveleket is, minthogy azok javarészt a kevés figyelemre méltatott magánlevéltárak körébe szorultak vissza). Jellemző e részben az a mód, ahogy a német terminológiai tervezet iparkodik a problémát megoldani. Jellemző mindenekelőtt a deduktív módszer, melyre már utaltunk, amely azonban itt a szokottnál is élesebben ugrik elő, midőn előbb a levéltár fogalmi meghatározására kerül a sor, az iratéra csak azután. Bármennyire döntő is az iratok szerves egybetartozása a levéltár lényege szempontjából, a logika mégis azt kívánná, hogy az összetevőkből vezessük le, magyarázzuk az' együttest, s ne megfordítva. A német tér vezet azonban az utóbbi eljárást követi: „archiváliák vagy levéltári anyag — szerinte — a dokumentációnak az a része, mely az irattárba tartozandóság vagy legalább is az irattárba tartozásra való alkalmasság tulajdonságával rendelkezik". 17 De ha az irattár fogalma határozza meg, hogy a dokumentációnak melyik része alkotja az archiváliákat, akkor mire alapozódik magának az irattárnak — a levéltári anyagét megelőző — definíciója? A német tervezet „iratoknak és egyéb dokumentumoknak" mint alkotóelemeknek az összességéből építi fel az irattár fogalmát — tehát, ha más elnevezéssel is, a később meghatározandó archiváliákból eredezteti. Nyilvánvaló circulus vitiosus áll fenn itt: az irattár dokumentumokból tevődik össze, ezeket viszont az irattár határozza meg. Ebből is látható, milyen veszélyekkel jár az absztraháló terminológiai módszer, ha nem az alapelemekből kiindulva, hanem a legtágabb fogalmat lefelé bontva szab irányt a rendszerező munkának. Az „archivalia" fogalmi körét illetően azonban az a fő tanulság az irattárra építő meghatározásokból, hogy csak akkor felelhetnek meg céljuknak, ha a „registratura" fogalmát a szorosan vett hivatali irattárakon túl az egyes előadóknál, gazdasági szervek különféle részlegeinél, testületeknél, családoknál, magánosoknál felgyűlő iratanyagra is kiterjesztjük. Természetesen nem valamennyi iratra — éppen itt mutatkozik meg, hogy az „írásos dokumentumok" köre (nem beszélve itt a nem-irat jellegű mel17 Archivmitteilungen 1955, a 4. füzet melléklete, 6. 1.
