Levéltári Közlemények, 27. (1956)

Levéltári Közlemények, 27. (1956) - Wellmann Imre: Levéltári terminológiai problémák / 74–95. o.

86 Wellmann Imre nálunk a „dokumentum", „dokumentumanyag" (sőt, horribile dictu, „dokumentumanyagok") szavak használata a levéltárak gyűjtőkörébe tartozó „anyag" megjelölésére. (Itt mindjárt még kell jegyezni, hogy az „anyag" kifejezést, kivált nem-levéltárósok előtt, csak a legszükségesebb esetekben lenne szabad használni. Oly erősen tapad ugyanis hozzá a „matéria", „nyersanyag" értelem, hogy annak a szemléletnek malmára hajtja a vizet, mely az iratokat elsősorban ipari célra felhasználható papír-anyaguk szempontjából értékeli. Persze az „anyag" kitételt teljesen nem tudjuk nélkülözni, minthogy — a német „Schriftenmaterial", „Schriftgut", „Archivmaterial", • „Archivgut" kifejezések mintájára — gyűjtőfogalomként, bizonyos iratok összességének jelölésére használatos; helyes lenne azonban csakis „iratanyag", „levéltári anyag" összetételben élni vele — s főképp nem többes számban!) De, nem feszegetve tovább az „anyag" kérdését, magának a dokumentum kifejezésnek a használata sem szerencsés, több szempontból sem. Először is, mert idegen szó — ne használjuk tehát, amíg megfelelő magyar kifejezéssel rendelkezünk. Másodszor, mert eredeti értelme szerint olyan,dolgot értünk rajta, ami jogi bizonyításra alkalmas — már pedig az „archivalia" fogalmát nem lenne célszerű, a múltra vonatkozólag sem, a jogi tartalmú „anyagra" szűkíteni. De még ha a „dokumentum" szót tágabb értelemben vesszük is, akkor is fennáll, harmadszor, az a nehézség, hogy fogalmába'beletartozik mindaz, ami dokumentálásra, dokumentáció céljára szolgálhat — tehát tárgyak is (sőt. a levéltári és a könyvtári „anyag" csupán közvetett dokumentum). Eszerint az „archivalia" jelölésére a szó csak „írásos dokumentum", „levéltári dokumentum" jelzős alakban lenne alkalmas, így viszont meglehetősen nehézkes a használata. Ha így, kizárásos, alapon közeledünk az „archivalia" fogalmának s legjobb magyar megfelelőjének meghatározásához, nyilvánvalóvá válik, hogy a dokumentumok széles birodalmából csak az eshet egybe az „archivalia "-val, ami nem tartozik könyvtári vagy múzeumi gyűjtőkörbe (bár mellékletként könyvek és tárgyak is rendeltetésszerűen levéltári megőrzésre kerülhetnek). De vajon a könyveken és szorosabb értelemben vett tárgyakon kívül minden egyéb belefér az „archivalia" fogalmába? Itt válik meg: az „írásos dokumentum" kifejezés tartalmilag teljesen fedi-e azt, amit „levéltári dokumentum"-on értünk? Ha a fénymásolatokat és a hangfelvételeket is a levéltárak gyűjtőkörébe utaljuk, akkor az utóbbi jóval nagyobb kört ölel fel az előbbinél. Ám aligha ' járnánk el helyesen, ha erre az álláspontra helyezkednénk; még legtágabb értelmezéssel is csak a történeti eseményeket megörökítő fénymásolatokat és hangfelvételeket lehetne a „levéltári dokumentumok" közé sorolni. Gyakorlati szempontból, ilyen természetű kallódó forrásanyag megmentése érdekében lehet szd arról, hogy a levéltárak gyűjtőkörét ezekre is kiterjesszük. Elvileg azonban helyesebb a hangfelvételeket teljesen kizárni a „levéltári dokumentumok" köréből, a fénymásolatok közül pedig csupán az iratokról készült filmeket és fotókópiákat közéjük számítani. így aztán a „levéltári dokumentumok" köre semmivel sem lesz tágasabb az „írásos dokumentumok" körénél.