Levéltári Közlemények, 27. (1956)

Levéltári Közlemények, 27. (1956) - Wellmann Imre: Levéltári terminológiai problémák / 74–95. o.

80 Wellmann Imre A mi terminológiai munkaközösségünk a másik, induktív utat választotta: a konkrétumból, a megfoghatóra támaszkodva indult az absztrakt, a kifejezésből a fogalom felé. Persze mindjárt felvetődött a kérdés: milyen forrásból merítsük az elnevezéseket, melyek révén a fogalmakig juthatunk. A szélső álláspont, mely szerint a fontosabb levéltári állagok átkutatásával, magukról az iratokról kell leovasnunk a terminusokat s azok meghatározásait, a parttalanság veszélyével fenyegetett, a kilátástalanságig elnyújtotta volna a munka elvégzését. De az anyaggyűjtés során egyébként is bebizonyosodott, hogy ez a hosszúlejáratú munkabefektetés nem lett volna elég kifizetődő. Az egyes iratfajták, segédkönyvek alaki sajátságai, a rajtuk olvasható irodai, irattári feljegyzések kétségtelenül számos elemmel járulhatnak levéltári terminológiánk teljessé tételéhez. De a tapasztalat azt mutatta, hogy még a gremiális állagokból (az iroda és az irattár, 01. levéltár működése során keletkezett s rendeltetésszerűen náluk maradó iratanyagból) is jobbára csak a mai levéltári gyakorlatban kevéssé használatos kifejezések kerülnek elő. Ha forrásként tisztán a levéltári anyagra építünk, egyfelől az elmerülés veszélye fenyeget, másfelől pedig szűk körben mozgó, javarészt csak elméleti vagy történeti értékű kifejezéseknél, esetleg helyhez vagy rövidebb időszakhoz kötött specialitásoknál többre nem igen számíthatunk; s ezek is inkább az irattan körében mozognak, a levéltár technika kérdéseire alig terjednek ki. Ehelyett célravezetőbb kiindulásnak látszott a különböző korokra és levéltártípusokra vonatkozó alapleltárak és levéltárismertetések, kiegészítőlég egyes kisebb és külön (egyházi, gazdasági stb.) típust képviselő levéltárak, azután nagyobb levéltárakhoz tartozó gremiális iratok, továbbá az ügyintézésre, iratkezelésre, levéltárakra vonatkozó jogszabályok és jogszabály-tervezetek, szabályzatok, utasítások, útmutatók, tervek és jelentések, végül a legfontosabb irodalom átvizsgálása. A többi — iratkezelési rendszerekkel, a rendezés, selejtezés, leltározás problémáival foglalkozó — levéltári munkaközösség tevé. kenysége, sajnos, nem jutott el olyan fokig, hogy az említett terminológiai adatgyűjtéshez számottevő kiegészítéssel járulhatott volna. Kétségtelen, ennek az elnevezésekből kiinduló módszernek is megvannak a maga hátrányai. Elsősorban az, hogy — legalább az első munkafázisban — a kifejezésekre tevődik a hangsúly, nem a fogalmakra, s így ezek rendszere, egymáshoz illeszkedése nem válik segítő iránymutatássá a munka során. Ez a hátrány azonban nagyjából kiküszöbölhető. Egyrészt azáltal, hogy egy-egy kifejezéssel — s a mögötte rejlő fogalommal — foglalkozva, önként rávetődik a figyelem nemcsak a párhuzamos elnevezésekre, hanem a kisebb, ül. nagyobb egységeket képviselő, rokon és ellentétes fogalmakra is. Másrészt, amint az anyaggyűjtést a feldolgozó munka követi, a meglevő (és még hiányzó) építőkövek egybeillesztéséhez a rendszerezés és logikus csoportosítás ad szilárd alapot. A másik hátrány abban rejlik, hogy ha a kiindulópontnak vett alapleltár nem elég pontos és részletes, akkor az induktív módszerű anyaggyűjtés során ritkán adódik egy-egy kész, kerek megfogalmazás, még építőkövek, nyersanyag sem sűrűn a dolgok körülírásához, hanem gyakran csak maga az elnevezés. De nem szabad elfelejteni, hogy a definíció munkáját végül is egy esetben sem lehet megtakarítani, hiszen az a legsajátosabb