Levéltári Közlemények, 27. (1956)

Levéltári Közlemények, 27. (1956) - Wellmann Imre: Levéltári terminológiai problémák / 74–95. o.

Levéltári terminológiai problémák 81 feladata a terminológiának. Kevéssé ismert fogalmak esetében pefsze szükség van olyan adatokra, amelyekből a fogalom jegyei összerakhatok; sőt a tartalmi elemek összegyűjtése általában hasznos avégből, hogy egyetlen lényeges alkotórész se maradjon ki a megfogalmazás során, s az eltérő szóhasználat is számításba jöjjön. Végeredményben azonban a fogalommeghatározás logikai művelet, mely ismert dolgok esetében előzetes adatgyűjtést nem feltétlenül igényel. A német absztraháló módszer is a levéltári köztudatra építve, összehasonlítás és szétválasztás útján építi fel a fogalmak rendszerét. Amint látható: a terminológiai munka legfontosabb, legigényesebb része: a fogalommeghatározás mindenképp elvégzendő feladat, akár deduktív, akár induktív eljárást követünk. Legfeljebb az a különbség, hogy míg-az előbbi esetben a kifejezésekhez hallgatólag vagy alaktalanul tapadó tartalmi elemeket kell logikai-rendszerező művelettel való kikerekítés útján fogalmi formába önteni, addig az anyaggyűjtés ehhez a definiáló munkához sok esetben már konkrét építőköveket szolgáltat. Kérdés: vajon ez az előny megéri-e azt a nem csekély fáradságot, amit az említett forrásokra támaszkodó kiterjedt anyaggyűjtés jelent? Önmagában bizonyára nem. De ott van a másik, lényegesebb előny: a fogalmak s főképp kifejezések jóval nagyobb teljessége. Persze ez a teljesség is csak relatív, hiszen a levéltári munka során előforduló valamennyi kifejezést és fogalmat csak mindenre kiterjedő adatfeltárás hozhatná felszínre. De bizonyos, hogy már a különféle levéltártípusok alapleltárai, a levéltárakat érintő jogszabályok, szabályzatok, utasítások stb. megadják, ha gyakran csak nevükben is, a levéltári gyakorlatban előforduló számottevő kifejezéseket, módot nyújtva a fogalmak megragadására. Lehet, hogy az absztraháló módszer logikusabb láncolatban és nagyobb teljességgel bontja ki a levéltárelmélet fogalmait; de kivált a mindennapi levéltári munka területén s az elnevezések dolgában a konkrétumokra épülő induktív eljárás van határozott fölényben. Logikai úton pl. bajosan juthatunk el egyes levéltári szakkifejezéseknek — a hazai gyakorlatban fontos — latin és német megfelelőjéig, s általában nem' tudunk kellőképp számot vetni a megjelölések oly gazdag változataival. Már pedig a legmegfelelőbb kifejezés megválasztása s a többinek kiiktatása ugyancsak elsőrendű terminológiai feladat. Van azonban egy további probléma, mely az adatgyűjtő eljárás során fokozott súllyal jelentkezik, s ez a határ megvonásának kérdése (amire egyébként, más vonatkozásban, még visszatérünk). Meddig terjedjen, mit öleljen magába a kör, melyet a levéltári terminológiának át kell fognia? A válasz kiindulhat elvi, tudományelméleti meggondolásokból, melyek esetleg a kör szűkebbre vonását javasolnák. A döntő szempont azonban nyilvánvalóan a levéltári munka minél hathatósabb elősegítése, szolgálata; a levéltári terminológia akkor tölti be legjobban hivatását, ha a levéltárosnak minél többoldalú támaszává válik mindennapi munkájában. A gyakorlat szemszögéből tehát az látszik helyesnek, ha terminológiánk felöleli mindazokat a szakkifejezéseket és fogalmakat, amelyek az iratokat keletkezéstől fogva levéltári feldolgozásig múltban és jelenben végigkísérték ül. -kísérik, elméleti és gyakorlati vonatkozásban egyaránt. Idetartoznak eszerint a következő területek terminusai: 1. az iratokat létrehozó g Levéltári közlemények