Levéltári Közlemények, 27. (1956)

Levéltári Közlemények, 27. (1956) - FOLYÓIRATSZEMLE - Mráz Vera: Rassegna degli Archivi di Stato, An. 15. (1955) / 266–268. o.

FolyóiratsEemle 267 döttje megvizsgálja az iratokat, s jogában áll azokat közérdekűekké nyilvánítani. Ez esetben megtiltja a tulajdonosnak, hogy belügyminiszteri engedély nélkül elidegenítse az iratokat. A belügyminiszternek hat hónapon belül elővásárlási joga van. Ha valamely magánlevéltár veszélyeztetve van, a belügyminiszter elrendelheti az iratoknak állami levéltárba szállítását. Ennek a rendelkezésnek végrehajtására volt is példa. — GÍULIANA GIANELLI a levéltárak „történeti érdekű" voltáról és jogi védelméről írott cikkében nagyjából az előbb tárgyalt hiányosságokat kifogásolja, amelyek erősen határt szabnak az 1939-es törvény érvényrejuttatásának. LUIGI ANTONIO PAGANO „Megjegyzések a selejtezésről" című cikkében — miután áttekintést nyújt egyes itáliai s más európai államok legrégibb selejtezési rendszabályairól, részletesen ismerteti a jelenleg érvényben lévő és az 1911-és s 1939-es törvényeken alapuló selejtezési gyakorlatot. Külön tárgyalja az állami levéltárak őrizetében lévő, a központi igazgatás,, a bíróságok és más nem központi közigazgatási szervek, helyi szervek, katonai parancsnokságok és végül magánosok levéltáraínak selejtezésekor követendő eljárásokat. Ennek a menete a következő: a törvény által meghatározott személyekből (az illetékes levéltár képviselőjéből és a szóban forgó szerv szakembereiből) esetenként kiküldött selejtezési bizottság kijelöli a selejtezésre szánt iratokat s a selejtezési jegyzéket jóváhagyás végett felterjeszti a belügyminiszterhez, aki a levéltári tanács véleményének meghallgatása után dönt a tervezet jóváhagyásáról. (Helyi szervek maguk állítják Össze selejtezési tervezetüket és a levéltárnak s a prefektusnak nyújtják be elbírálásra; csak abban az esetben kerül az ügy a belügyminisztérium" elé döntésre, ha a levéltárvezető nem járul hozzá a selejtezési tervezethez.) A selejtezés külsőleg szervezett formák közt folyik, azonban nincsenek általános szabályok arról, hogy mit is selejtezzenek ki: ezt a selejtezési bizottságok maguk határozzák meg. Csak annyiban találkozunk általános irányelvvel, hogy az 1870 előtti iratokat általában nem selejtezik. A cikkíró azt

;

kívánja, hogy a fennálló selejtezési rendelkezéseket szélesebb körben ismertté tegyék és gondoskodjanak pontos betartásukról. ANTONINO LOMBARDO a ^véltári iratok selejtezési problémáiról írt cikkében a selejtezés egyes elvi kérdéseivel foglalkozik. Végső következtetésként azt vonja le, hogy mind a rendezés, mind a selejtezés levéltárosi szakprobléma, visszautasítja azt, hogy törvény szabályozza a rendezés és selejtezés irányelveit; ezek meghatározása szerinte kizárólag a levéltártan feladata. A levéltári törvénynek a levéltárak természetét és feladatait kellene pontosan rögzítenie, de nem kell a belső levéltári munkába beavatkoznia. A cikkírók általában megállapítják, hogy az 1939-es törvény alapjában helyesen nyúlt a problémákhoz — valóban, az iratok magántulajdona mellett mindez elég merész állami beavatkozást jelent az iratok védelme érdekében —, azonban az eltelt 15 év gyakorlata megmutatta a törvény fogyatékosságait, és úgy látszik, az olasz levéltárosok széleskörű támadást intézték e fogyatékosságok ellen, egyöntetűen követelve egy új, átfogó levéltári törvény kibocsátását, mely ezeket a hibákat kiküszöböli. ARMANDO LODOLiNinak az Itáliai Nemzeti Levéltár megszervezéséről írt tanulmányából tájékozódhatunk a 150 000 polc-méternyi befogadóképességű hatalmas levéltár berendezéséről; e levéltár Európa legnagyobb és egyik legmodernebb levéltára. SALVATORÍE CARBONE viszont a modern levéltári épületekről ír az újonnan felépített és megnyitott Udinei Állami Levéltárral kapcsolatban. Mindkét tanulmány bő illusztrációkat tartalmaz a legmodernebb technikai eszközökkel berendezett levéltárakról. GIORGIO CENCETTI „Levéltárak és levéltáros iskolák 1765-től 1911-ig" címen egy vitás probléma történeti és törvényhozásbeli előzményeit tárgyalja. (Jelenleg Olaszországban a belügyminiszter által kijelölt egyes állami levéltárak mellett is működnek paleográfiai, diplomatikai és levéltári iskolák.) ARMANDO LODOLINI a Római Állami Levéltár és a Központi Állami Levéltár. állandó kiállítását ismerteti, közölve az Itália egész történtét felölelő, szép és változatos anyagból Összeállított kiállítás katalógusát, amelyből megtudjuk, hogy a kiállításon iratanyag mellett kották, képek és pecsétek is szerepelnek. LEOPOLDO SANDRI a 17. század második felében élt Anton Stefano Cartarinak „Sigillografia Universale''' című munkáját ismerteti, mint az egyik legrégibb, fi-