Levéltári Közlemények, 27. (1956)

Levéltári Közlemények, 27. (1956) - IRODALOM - Nagy Lajos: Fodor Ferenc: A magyar térképírás. 1–3. köt. Bp., 1952–1954. / 246–248. o.

Irodalom 247 pedig lehetőség nyílt térképtörténeti, térképészet-történeti kérdések rendszeres tárgyalására. Márki rövid összefoglalása tehát ma már elavultnak mondható, annak ellenére, hogy az adatgyűjtésnek és a részletkérdések feldolgozásának, a magyar térképírás történeti problémái felvetésének még csak a kezdetén tartunk. Fodor Ferencnek „A magyar térképírás" című munkája ezt az igétnyt lett volna hivatva kielégíteni, s a magyar térképírás történetének .a XX. század közepén elkészített vázlatától az érdeklődők joggal várták az eddig napvilágra került anyag rendszerezését, értékelését, a főbb problémáknak Márkinál jóval alaposabb és szélesebb körű felvetését, némely fontos, ma még meg nem oldott részletkérdésbe való elmélyedést, főként a magyar vagy magyarországi térképírásnak az általános történeti folyamatba való szerves beépítését, a térképek iránti érdeklődés okainak kiderítését. Ennek a várakozásnak azonban Fodor Ferenc műve nem felel meg. A kötet három füzetben 441 oldalon négy fejezetre tagolva tárgyalja a magyar térképírás történetét (I. Lázár diáktól Mikoviny Sámuelig, II. A XVIII. század földmérői Mikoviny Sámueltól Lipszky Jánosig, III. Tudományos kartográfiánk megalapításának kora Lipszky Jánostól a Magyar Földrajzi Intézet megalapításáig, IV. A modern magyar térképészet). A kötet hatalmas anyagot ölel fel. A már ismert vagy ismertetett térképeken kívül nagy mennyiségben hoz ismeretlen anyagot különféle levéltárakból is. Egy-egy — a fejlődés szempontjából ugyan fontos, de nem minden esetben kiemelkedő fontosságú — adat között görgeti azonban bosszantó •összevisszaságban az adatok tömegét. A kötet legjellemzőbb vonása: a rendszerezés csaknem teljes hiánya. Ahol a rendszerezésnek legalább a nyoma megvan,- a fejezetcímekben, ott meglehetősen kifejezéstelennek nevezhető, különösen ha meggondoljuk, hogy egy-egy fejezeten belül semmiféle logikus tagolás nincs, csupán a térképek keletkezésének időrendjéhez ragaszkodik, mint egyetlen rendező szempont-' hoz. Ezért például a XVIII. századi hatalmas mértékben és értékben fellendülő térképírás termékeinek rendszerezésére eléggé alkalmatlan a „Mikoviny Sámueltól Lipszky Jánosig",fejezetcím. Mikoviny Sámuel, a katonai térképészet, a megyéi és uradalmi földmérők munkássága nem fér el egy fejezet keretei között akkor, ha a fejezeten belül az időrendi szempont az uralkodó. A rendszertelenség következtében az összefüggések homályban maradnak, az olvasónak a könyvben ide-oda lapozgatva kell megtalálni és kitalálni az egyes művek vagy irányzatok közötti kapcsolatot. A szorgalmasan összegyűjtött, de kellőképpen fel nem dolgozott hatalmas anyagban a szerző igen sok esetben elveszítette tájékozódóképességét. „Mikoviny körül folyó kartográfiai munkásság"-ról beszél például (99.), s idéz adatokat különféle levéltárakból. Ezek viszont azt teszik nyilvánvalóvá, hogy legszerencsésebb esetben is csak közvetlen vagy közvetett hatásról lehet szó, s nem iskoláról. Az összefüggések fel nem ismerése és a történeti tájékozatlanság eredménye az olyan és sok ahhoz hasonló megállapítás, hogy a XVIII. században a gazdasági kartográfia „főleg akkor lendült fel, amikor a közigazgatás mindinkább rászorul a földbirtokviszonyok részletes ismeretére". (129.) Igen sokszor emlegeti a szempczi mérnöki iskolát is (anélkül azonban, hogy röviden ismertetné, összefoglalná történetét, jelentőségét), de nem ebből vezeti le a XVIII. századi polgári térképírás története szempontjából lényeges kérdéseket. Fel sem veti azt a kérdést, hogy miért volt szükség erre az iskolára, a növendékek mennyiségileg és minőségileg miként tudtak megbirkózni feladataikkal. Pedig ezeknek a mérnököknek a munkássága nyomán hatalmas mennyiségű kéziratos térképanyag keletkezett. Ezek a levéltárakban őrzött térképek a XVIII. század elejétől kezdve •csaknem másfél századon át terjedve óriási kincset jelentenek a kultúrtörténet, a településtörténet, a műszaki történet stb. számára. Ennek a térképanyagnak a vizsgálata, alapos feldolgozása, rendszerezése a magyar térképírás történetének igen fontos kérdése. Fodor műve talán ezen a téren a legfogyatékosabb. A sokszorosított térképeket sokkal fontosabbnak tartja s részletesebben ismerteti a kéziratos, gazdasági jellegű részlettérképeknél, melyeknél a legtöbb esetben alig megy túl a puszta adatközlésen. Sajnos a kötet használhatóságát és értékét jelentékeny mértékben csökkenti a levéltári és bibliográfiai utalások hiánya vagy pontatlansága is.